Ha emlékezetem nem csal, Czibor Zoltánt az újpesti pályán,
valami kupameccsen láttam először a Fradiban. Alaposan elkalapálták a
zöld-fehéreket. Sopánkodva ültünk visszafelé a villamoson, mit akarnak ezekkel
a tehetségtelen ifjoncokkal, ennek csak rossz vége lehet. A balszélső Komáromból
érkezett. Czibor III-ként szerepelt az összeállításban.
Szóval csüggedezve üldögéltünk a Nyugati pályaudvar felé
döcögő járművön. Csak Csanádi Árpád és öccse, Ferenc csevegtek jókedvűen a
társaságukban lévő feltűnően csinos hölgyekkel. Az idősebbik fiú, Árpád,
gyakran játszott a „nagy” Fradiban, rendszerint középhátvédet (centerhalf volt
a becsületes neve), vagy jobbfedezetet, ahogy a szükség kívánta.
Úriember volt
a pályán, az maradt az életben is, szép karriert futott be sportvezetőként.
Méltatlanul hamar hunyt el, síremléke a Farkasréti temetőben látható. Ferenc,
az öccse, a tartalékcsapatban játszott, tornatanárom volt a Rákóczi gimnáziumban,
és derűs elnézésselszemlélte ügyetlenkedéseimet.
Czibor, akivel a remek edző, Lyka Antal(ősfradista volt: a
legendás Lyka, Bukovi, Obitz, majd Lázár fedezetsor tagja) meg akarta oldani
Gyetvai utódlását, nem hirtelen érő játékos volt, akárcsak a frissen érkezett
másik szélső, a Huttlerből igazolt BudaiII sem. (A jobbszélső posztján megfordult
például a fürge Deák II is, aki sehogy sem találta a helyét a csatársorban.)
Lyka Totó edzéseire is ki- kimentünk, ha nem volt sok házifeladatunk. Budai rohant,
s hogy, hogy nem, pontosan eléje szállt a labda. Beadta, s már ott volt
„Sanyika”, a csodás fejesgólok nagymestere.
A másik szárnyat Mészáros és Czibor alkotta. A balösszekötő
kivételesen okos játékos volt, némiképp vissza is fogta a szertelen Czibort,
aki kezdetben saját szórakoztatására is fantasztikus cselekkel kergette
őrületbe az ellenfél jobbhátvédjét. Látszott, hogy kivételes tehetség, de
kellett higgadnia, hogy megfeleljen a várakozásoknak. A bajnokcsapatban még nem
ő volt a főszereplő, hanem az idősebbek és az ifjú Kocsis, a következő évben
azonban, amikor a Fradi második lett, már „kivirágzott”. Volt a Fradinak egy
csodálatos sorozata, laposra verték a Vasast, földbe döngölték az Újpestet,
pedig lilában ott tündökölt a páratlan technikájú Nagymarosi és az egyik
legnagyobb magyar csatár, Szusza Ferenc. Ezen a meccsen Czibor a gólvonalig
cselezte magát, s a vonalon leállította a labdát. A közönség őrjöngött: „Rúgd
be!, „Rúgd be”! Czibor várt. Kis híján szívszélhűdést kaptunk. Már-már odaért
az egyik újpesti hátvéd, talán Balogh II, ekkor Czibor végtelenül unott
mozdulattal végre átgurította a labdát a gólvonalon. Épphogy a hálóig
vánszorgott.
Amikor elkövetkezett a hét szűk esztendő, és szétverték a
Fradit, Czibor még maradt rövid ideig, aztán Csepelre került. Hogy miért kellett
ez a kitérő a Honvéd előtt, rejtély. Említettem, hogy elképesztő cseleivel
megbolondította a hátvédeket. A Csepel éppen a Bukovi Márton által vezényelt
kék-fehérek ellen játszott. Bukovi az egyik legnagyobb edző volt, ragyogó
csapatot fogott össze Börzseivel, Lantossal, Kovács Imrével, Zakariással a
Sándor-Hidegkuti-Palotás hármassal. Lőtték is a gólokat a Csepelnek, a
közönséget azonban Czibor ejtette ámulatba, aki bohócot csinált a nehezen
forduló Kovács II-ből, akkor hagyta faképnél, amikor akarta.
Aztán ő is a Honvédba került Puskás mellé, Európa legjobb
csatársorába, a világklasszisok közé, s az lett maga is. A fradisták sosem
nehezteltek az „elvezényelt” játékosokra, sosem szidta senkiBudait, Kocsist
vagy Czibort, s a csodakapusként induló Henni Gézát is inkább sajnáltuk a lukas
újpesti védelem mögött, amely Szűcs Sándor „eltűnése” után (senkisem tudta,
hogy kivégezték) igazi átjáróház volt. (Az ugyancsak a Dózsába kényszerült Deák
már nem volt a régi.) Vörösre tapsoltuk a tenyerünket Kocsis hátrahúzó, ollózós
góljai és Czibor szélvészgyos lerohanásait követően. (Puskás nagyságát senkisem
vitatta, nem volt annyira népszerű, mint Kocsis vagy Czibor, akit a cselei
miatt neveztek el „Rongylábúnak”.)
A nagyválogatott akkor élte fénykorát. Grosics a világ egyik
legjobb kapusa volt, középen Lóránttal nem volt kifizetődő kukoricázni, Bozsik
zseniális, Zakariás teljesen megbízható játékosnak minősült, a csatársor pedig
feltartóztathatatlanul ontotta a gólokat Puskás vezényletével.
Így jött el az 1954-es világbajnokság. A magyar válogatottat
toronymagas esélyesként emlegették itthon is, külföldön is. Akár előre is
odaadhatnák az aranyérmeket – gondoltuk. A benevezett játékosok között akadt
egy furcsaság: Sándor helyett, aki messze a jobbszélsők királya volt, Sebes
Gusztáv nem rajongott érte, a csepeli Tóth II került a keretbe. Jó játékos
volt. Sándor azonban klasszis. Később, épp a legrosszabbkor kiderült, hogy
„Csikar” mellőzése végzetes hiba lett.
A német Liebrich kegyetlenül legázolta Puskást. Száguldó
őrnagybólsántikáló őrnagy lett, ám a válogatott nélküle is csodálatos
hősiességgel Uruguayt és Brazíliát is legyőzve bejutott a döntőbe, s hogy
teljes legyen az örömünk, Puskás ugyancsak játékra jelentkezett. Az
összeállításnak azonban megint akadt furcsasága. Tóth II megsérült, helyére
Czibort a jobbszélre jelölte Sebes, a balszélső pedig az újpesti Tóth Mihály
lett, akiről az a pletyka járta, hogy a szövetségi kapitány veje. A
világbajnokság kudarca utáni tüntetésen ezért is harsogott
ez a versike: „Sógor koma retyerutya – odalett az aranykupa!”
Baráti társaságban hallgattuk Szepesit. A két gyors gól után
vele együtt az égben éreztük magunkat, a lefújás után pedig vele egyetemben
hullattuk keserű könnyeinket. Második Mohácsként éltük meg a vereséget.
Egyébként máig sem értem, miért kellett megbontani a Puskás-Czibor balszárnyat.
Mennyivel különb lett volna a válogatott Sándorral a jobbszélen, s
Puskással-Cziborral a bal oldalon.
Következett a szokásos magyar végkifejlet, a bűnbakkeresés.
Zakariás a válogatott közelségéből is eltűnt, Czibor helyén pedig Fenyvesi
játszott. Fenyvesit, a későbbi doktort, nagyon szerettem, igazifradistaként
száguldozott Rákosi oldalán, de Czibor – ő világklasszis volt, s így gondolták
ezt a Sebest váltó Bukoviék is, amikor rehabilitálták, s az 56-os sikersorozat
egyik kulcsfigurájává avatták.
A forradalom után ő sem tért haza. KocsissalBarcelonában
telepedtek le, s a „magyar csatársor” (Kubala-Kocsis-Czibor) közszeretetnek
örvendő tagjaként aratott sikereket. Ezekről persze itthon alig lehetett bármit
is hallani, a többiekkel egyetemben a „hazaárulók” feliratú dobozba kerültek.
Teljesebbnek éreztem a Fradihoz fűződő emlékeimet, amikor
hazatért. Könyvet írtak róla, bár én sosem egy könyv hőseként, hanem minden
idők legjobb magyar balszélsőjeként idézem alakját ördöngős cseleit és góljait.
Rónay László
Rónay László
Megjegyzések
Megjegyzés küldése