Az FFT hónapról hónapra leporol egyet a magyar futball számos
abszurd ügyirata közül. Ezúttal felidézi Deák Ferencnek a históriáját,
aki a Fogas étteremben nem volt éppen a „haza bölcse”.
A Bamba becenéven közismert Deák Ferenc azon kevesebb mint ötven
labdarúgó közé tartozik, aki a két ősi rivális, a Ferencváros és az
Újpest csapatában is játszott. Annál is jóval szűkebb csoportot alkotnak
azok, akik közvetlenül igazoltak át egyik együttestől a másikhoz. És
vannak olyanok is, akik nem önszántukból tették ezt meg. Köztük Deák is.
Noha 1922-ben a Viola utcában (ami természetesen a IX. kerületben van) született, sohasem gondolta volna, hogy egyszer a lila-fehérek játékosa lesz. Neki szerelme volt a Fradi, amelyben a szentlőrinci tanulóévek után, 1947-től játszott. Tegyük hozzá: akkor már válogatott volt, és mögötte volt az 1945–46-os bajnoki idény, amelyben olyan teljesítményt nyújtott, amivel évtizedekkel később a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült: 66 góllal lett gólkirály. Ám a Ferencvárosban sem adta alább, az 1948–49-es idényben 59 találattal végzett a góllövőlista élén, nem mellesleg a zöld-fehéreknél a bajnoki aranyérmet is a nyakába akaszthatta. Eközben a válogatottban is alapember lett, Hidegkuti Nándort is balszélsői szerepkörbe kényszerítve, többnyire ő játszott középcsatárt (egyik oldalán Kocsis Sándorral, a másikon Puskás Ferenccel).
1950-ben azonban rosszkor volt rossz helyen. Egy idényközi, nyári éjszakán néhány csapattársával mulatozott a siófoki Fogas étteremben (más visszaemlékezések szerint az akkoriban a Fradit fenntartó Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szövetsége – ÉDOSZ – üdülőjének bárjában), és amikor a hangulat a tetőfokára hágott, a cigányzenészekkel elhúzatta a Ferencváros betiltott indulóját. A zenei aláfestésre ő maga – híresen muzikális alkat volt – énekelte a jól ismert sorokat: „Hajrá, Fradi, hajrá, Fradi / Hajrá, fiúk, mert fő a győzelem / Száz kisleány, egy gólra vár / Száz csókot ád majd a győztes meccs után…” Az étteremben tartózkodott azonban két civil ruhás ÁVH-tiszt is, akiknek viszont cseppet sem tetszett az ekkor már az asztal tetején álló, feltehetően spicces középcsatár éneke. Még szép: az 1949-es politikai fordulat, a nyílt kommunista hatalomátvétel óta a reakciósnak bélyegzett Ferencváros politikai értelemben az épphogy megtűrt, színeitől, nevétől, indulójától megfosztott, az ÉDOSZ égisze alá kényszerített klub volt, míg a IX. kerületiek nagy riválisa, az UTE helyett a Budapesti Dózsa SE nevet viselő újpestiek a Belügyminisztériumhoz tartoztak. Az elbeszélések szerint a két ÁVH-s tiszt odalépett a Fradi-indulót éneklő Deákhoz, és egyikük fennhangon annyit szólt: „Kuss!”.
A levegő megfagyott, a légy zümmögését is lehetett hallani. Egyedül Deák Ferenc nem veszítette el a lélekjelenlétét: abbahagyta az éneklést, leszállt az asztalról, és a bárpulthoz lépve, rendelt két kisfröccsöt. De nem ám magának. Fogta a két poharat, odalépett az ÁVH-tisztekhez, és az arcukba löttyintette a kétpohárnyi nemes itókát. Ezzel a lendülettel aztán mindkettőjüknek bemosott egyet-egyet, ami után rögtön padlót is fogtak a karhatalmi legények. K. O. Egyiküknek még a szolgálati fegyverét is elvette.
Sejthetjük, hogy a történet nem úgy végződött, mint egy Rejtő-regényben vagy egy Bud Spencer-filmben szokott. A Ferencváros csatárát előállították, és ismerve a korszak gyakorlatát, kész csoda, hogy ki nem végezték. A börtöncellát azonban természetesen nem kerülhette el.
Illetve elkerülhette. A döntést Csáki Sándor, a Belügyminisztérium sajtófelelőse rábízta: maradhat évekig a rácsok mögött, vagy visszatérhet a pályára futballozni – az Újpest színeiben. Egy barátja megfogalmazása szerint Bamba életében először a szíve helyett az eszére hallgatott, és elfogadta az – amilyen visszautasíthatatlan, annyira tisztességtelen – ajánlatot. A rendszer léleknyomorító eszközeire jellemző, hogy mindez teljesen titokban, a háttérben zajlott, az alku kiemelten fontos része volt a titoktartás is, így a szurkolók nem tudhatták meg, hogy Deák miért vált klubot 1950-ben. Nem csoda, hogy árulónak könyvelték el a Ferencváros hívei, akik elnevezték Gerébnek. Neki pedig hallgatnia kellett, csendben elviselni tettei következményét, és tenni a dolgát: rúgni a gólokat az Dózsa mezében.
A pályafutása azonban így is jelentős, kijavíthatatlan csorbát szenvedett. A Megyeri úton töltött négy éve alatt sem produkált ugyan rossz gólátlagot, de szembeötlő volt a visszaesése: míg a Fradiban három idény alatt 83 bajnokin 121 (!) gólt szerzett, addig az újpestieknél eggyel több évad alatt, 77 élvonalbeli találkozón „mindössze” 53-at.
Ennél jóval szomorúbb következmény volt számára, hogy a siófoki eset után soha többé nem kapott meghívót a válogatottba, a formálódó Aranycsapatba. A helyét Hidegkuti Nándor foglalta el a középcsatár posztján. Valósággal belebetegedett a mellőzöttségbe. Lemaradt a helsinki olimpiai aranyéremről (1952), a londoni 6:3-as diadal, az „Évszázad mérkőzése” összefoglalóját sem volt hajlandó megnézni évtizedekig. A szurkolók úgy sejtették, azért maradt ki a nemzeti csapatból, mert túlságosan sűrűn nyúlt a pohár után. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a sajtóban azzal magyarázta a döntést, hogy a túlságosan angolos játékstílusa miatt nem illett be az Aranycsapatba. Valójában azonban arról van szó, hogy a siófoki eset után Sebes a „politikailag megbízhatatlan” kategóriába sorolta be (akárcsak Czibor Zoltánt, de balszélsője nem volt még egy Cziborhoz fogható, míg Deák pótolható volt Hidegkutival). Egyedül Európa-kupa-győztesnek vallhatta magát, mert az 1953-as, római döntővel (3:0 Magyarország javára a házigazda Olaszországgal szemben a római Olimpiai Stadion megnyitóján) végződő sorozat még 1948-ban rajtolt el, és ő is pályára lépett hat meccsen – hét gólt szerezve ezeken.
A rendszer és a Belügyminisztérium aztán magába is szippantotta a megtört futballcsillagot. Visszavonulása után felajánlották neki, hogy legyen kormányőr. Elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát, majd a legmagasabb rangú kommunista pártvezetők – Biszku Béla, Korom Mihály – testőre lett. Egyszer Kádár János galyatetői üdülésén neki kellett védenie az ország első emberét, egyméteres távolságból kellett követnie Kádárt az erdei sétái során. Csatárból védő, Bambából Deák elvtárs lett. Cukorbetegsége miatt ötvenévesen nyugdíjazták, érdemei elismeréséül a balatonlellei BM-üdülő működtetését bízták rá. 1998-ban hunyt el, hetvenhat éves korában.
www.fourfourtwo.hu
Noha 1922-ben a Viola utcában (ami természetesen a IX. kerületben van) született, sohasem gondolta volna, hogy egyszer a lila-fehérek játékosa lesz. Neki szerelme volt a Fradi, amelyben a szentlőrinci tanulóévek után, 1947-től játszott. Tegyük hozzá: akkor már válogatott volt, és mögötte volt az 1945–46-os bajnoki idény, amelyben olyan teljesítményt nyújtott, amivel évtizedekkel később a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült: 66 góllal lett gólkirály. Ám a Ferencvárosban sem adta alább, az 1948–49-es idényben 59 találattal végzett a góllövőlista élén, nem mellesleg a zöld-fehéreknél a bajnoki aranyérmet is a nyakába akaszthatta. Eközben a válogatottban is alapember lett, Hidegkuti Nándort is balszélsői szerepkörbe kényszerítve, többnyire ő játszott középcsatárt (egyik oldalán Kocsis Sándorral, a másikon Puskás Ferenccel).
1950-ben azonban rosszkor volt rossz helyen. Egy idényközi, nyári éjszakán néhány csapattársával mulatozott a siófoki Fogas étteremben (más visszaemlékezések szerint az akkoriban a Fradit fenntartó Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szövetsége – ÉDOSZ – üdülőjének bárjában), és amikor a hangulat a tetőfokára hágott, a cigányzenészekkel elhúzatta a Ferencváros betiltott indulóját. A zenei aláfestésre ő maga – híresen muzikális alkat volt – énekelte a jól ismert sorokat: „Hajrá, Fradi, hajrá, Fradi / Hajrá, fiúk, mert fő a győzelem / Száz kisleány, egy gólra vár / Száz csókot ád majd a győztes meccs után…” Az étteremben tartózkodott azonban két civil ruhás ÁVH-tiszt is, akiknek viszont cseppet sem tetszett az ekkor már az asztal tetején álló, feltehetően spicces középcsatár éneke. Még szép: az 1949-es politikai fordulat, a nyílt kommunista hatalomátvétel óta a reakciósnak bélyegzett Ferencváros politikai értelemben az épphogy megtűrt, színeitől, nevétől, indulójától megfosztott, az ÉDOSZ égisze alá kényszerített klub volt, míg a IX. kerületiek nagy riválisa, az UTE helyett a Budapesti Dózsa SE nevet viselő újpestiek a Belügyminisztériumhoz tartoztak. Az elbeszélések szerint a két ÁVH-s tiszt odalépett a Fradi-indulót éneklő Deákhoz, és egyikük fennhangon annyit szólt: „Kuss!”.
A levegő megfagyott, a légy zümmögését is lehetett hallani. Egyedül Deák Ferenc nem veszítette el a lélekjelenlétét: abbahagyta az éneklést, leszállt az asztalról, és a bárpulthoz lépve, rendelt két kisfröccsöt. De nem ám magának. Fogta a két poharat, odalépett az ÁVH-tisztekhez, és az arcukba löttyintette a kétpohárnyi nemes itókát. Ezzel a lendülettel aztán mindkettőjüknek bemosott egyet-egyet, ami után rögtön padlót is fogtak a karhatalmi legények. K. O. Egyiküknek még a szolgálati fegyverét is elvette.
Sejthetjük, hogy a történet nem úgy végződött, mint egy Rejtő-regényben vagy egy Bud Spencer-filmben szokott. A Ferencváros csatárát előállították, és ismerve a korszak gyakorlatát, kész csoda, hogy ki nem végezték. A börtöncellát azonban természetesen nem kerülhette el.
Illetve elkerülhette. A döntést Csáki Sándor, a Belügyminisztérium sajtófelelőse rábízta: maradhat évekig a rácsok mögött, vagy visszatérhet a pályára futballozni – az Újpest színeiben. Egy barátja megfogalmazása szerint Bamba életében először a szíve helyett az eszére hallgatott, és elfogadta az – amilyen visszautasíthatatlan, annyira tisztességtelen – ajánlatot. A rendszer léleknyomorító eszközeire jellemző, hogy mindez teljesen titokban, a háttérben zajlott, az alku kiemelten fontos része volt a titoktartás is, így a szurkolók nem tudhatták meg, hogy Deák miért vált klubot 1950-ben. Nem csoda, hogy árulónak könyvelték el a Ferencváros hívei, akik elnevezték Gerébnek. Neki pedig hallgatnia kellett, csendben elviselni tettei következményét, és tenni a dolgát: rúgni a gólokat az Dózsa mezében.
A pályafutása azonban így is jelentős, kijavíthatatlan csorbát szenvedett. A Megyeri úton töltött négy éve alatt sem produkált ugyan rossz gólátlagot, de szembeötlő volt a visszaesése: míg a Fradiban három idény alatt 83 bajnokin 121 (!) gólt szerzett, addig az újpestieknél eggyel több évad alatt, 77 élvonalbeli találkozón „mindössze” 53-at.
Ennél jóval szomorúbb következmény volt számára, hogy a siófoki eset után soha többé nem kapott meghívót a válogatottba, a formálódó Aranycsapatba. A helyét Hidegkuti Nándor foglalta el a középcsatár posztján. Valósággal belebetegedett a mellőzöttségbe. Lemaradt a helsinki olimpiai aranyéremről (1952), a londoni 6:3-as diadal, az „Évszázad mérkőzése” összefoglalóját sem volt hajlandó megnézni évtizedekig. A szurkolók úgy sejtették, azért maradt ki a nemzeti csapatból, mert túlságosan sűrűn nyúlt a pohár után. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a sajtóban azzal magyarázta a döntést, hogy a túlságosan angolos játékstílusa miatt nem illett be az Aranycsapatba. Valójában azonban arról van szó, hogy a siófoki eset után Sebes a „politikailag megbízhatatlan” kategóriába sorolta be (akárcsak Czibor Zoltánt, de balszélsője nem volt még egy Cziborhoz fogható, míg Deák pótolható volt Hidegkutival). Egyedül Európa-kupa-győztesnek vallhatta magát, mert az 1953-as, római döntővel (3:0 Magyarország javára a házigazda Olaszországgal szemben a római Olimpiai Stadion megnyitóján) végződő sorozat még 1948-ban rajtolt el, és ő is pályára lépett hat meccsen – hét gólt szerezve ezeken.
Amikor az Aranycsapat Bernben az 1954-es világbajnokság döntőjét vívta Nyugat-Németország válogatottjával, Deák Ferenc, minden idők leggólérzékenyebb magyar csatára már a VM Egyetértés játékosa volt. Pályája menthetetlenül leszállóágra került, játszott még egy esztendőt a Bp. Spartacusban, egyet Siófokon, majd 1957-ben az Egyetértésből vonult vissza.A Ferencváros csatárát előállították, és ismerve a korszak gyakorlatát, csoda, hogy ki nem végezték. A börtöncellát azonban nem kerülhette el
A rendszer és a Belügyminisztérium aztán magába is szippantotta a megtört futballcsillagot. Visszavonulása után felajánlották neki, hogy legyen kormányőr. Elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát, majd a legmagasabb rangú kommunista pártvezetők – Biszku Béla, Korom Mihály – testőre lett. Egyszer Kádár János galyatetői üdülésén neki kellett védenie az ország első emberét, egyméteres távolságból kellett követnie Kádárt az erdei sétái során. Csatárból védő, Bambából Deák elvtárs lett. Cukorbetegsége miatt ötvenévesen nyugdíjazták, érdemei elismeréséül a balatonlellei BM-üdülő működtetését bízták rá. 1998-ban hunyt el, hetvenhat éves korában.
Balhé sem kellett
A Belügyminisztériumnak nyilván jól jött, hogy Deák Ferenc verekedésbe keveredett, hiszen így zsarolhatóvá vált a játékos (akár összeesküvés-elméleteket is lehet szőni, hogy nem véletlenül voltak ott aznap este ÁVH-sok…), de a hatalomnak egyébként sokszor még indokra sem volt szüksége ahhoz, hogy parancsszóval vezényeljen át játékosokat egyik klubtól a másikhoz. A Fradit egy év alatt szétrobbantották. Szintén 1950-ben kellett távoznia a zöld-fehérektől az alakuló Aranycsapat két csatárának, Kocsis Sándornak és Budai II Lászlónak, akiknek a már a Puskás Ferencet és Bozsik Józsefet a soraiba tudó Honvédot kellett erősíteniük. A Fradi kapusa, Henni Géza pedig ugyancsak 1950-ben, szintén zsarolás után igazolt át a Dózsába: klubváltásával megválthatta a börtönben raboskodó testvére szabadságát. Az 1949-ben még bajnok, 1950-ben ezüstérmes FTC/ÉDOSZ az 1950-es őszi, félidényes bajnokságban már csak a tizedik helyen végzett.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. júniusi lapszámában.)A Belügyminisztériumnak nyilván jól jött, hogy Deák Ferenc verekedésbe keveredett, hiszen így zsarolhatóvá vált a játékos (akár összeesküvés-elméleteket is lehet szőni, hogy nem véletlenül voltak ott aznap este ÁVH-sok…), de a hatalomnak egyébként sokszor még indokra sem volt szüksége ahhoz, hogy parancsszóval vezényeljen át játékosokat egyik klubtól a másikhoz. A Fradit egy év alatt szétrobbantották. Szintén 1950-ben kellett távoznia a zöld-fehérektől az alakuló Aranycsapat két csatárának, Kocsis Sándornak és Budai II Lászlónak, akiknek a már a Puskás Ferencet és Bozsik Józsefet a soraiba tudó Honvédot kellett erősíteniük. A Fradi kapusa, Henni Géza pedig ugyancsak 1950-ben, szintén zsarolás után igazolt át a Dózsába: klubváltásával megválthatta a börtönben raboskodó testvére szabadságát. Az 1949-ben még bajnok, 1950-ben ezüstérmes FTC/ÉDOSZ az 1950-es őszi, félidényes bajnokságban már csak a tizedik helyen végzett.
www.fourfourtwo.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése