Szenvedély nélkül nincs élet, élet nélkül nincs szenvedély. Talán
megbocsájtható ha nem teljesen pontos a ókori görög bölcselet és az,
hogy most a szerző neve sem ugrik be, de reménykedem, hogy nem csap le
rám Zeusz összes haragja, nem küldi rám az ég, a viharok és a villámok
összes dühét és jégkockává sem változtat, bár az egy pohár “viszkivel”
még elfogadható (ha Chivas Regal és legalább 18 éves).
Most nem
akarok a villámsújtotta Marion lenni és Charlie se énekeljen miközben
én úszkálok és olvadok a pohárban, mert akkor az egész tegnapi nap köddé
válik, amit nagyon nem szeretnék. Egy derbit megnyerni mindig többet
jelent három pontnál, és ha ezzel egy felejthetetlen élmény is párosul,
az úgy ivódik be a Fradista lelkünkbe mint az első szerelem semmivel sem
pótolható varázsa. És ahogy kamaszkorunk legszebb nyaráról, úgy a
tegnap esti derbiről sem könnyű papírra vetni azokat az érzéseket,
melyeket ha nem élünk át teljes lényünkkel pillanatok alatt válhatnak
köddé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a legmélyebb érzelmeinket nem
könnyen osztjuk meg a nagyvilággal (vannak akik igen, de őket vagy zseniknek, vagy celebeknek hívjuk)
akkor talán nem meglepő, hogy az első néhány mondatom után tartanom
kellett egy kis szünetet, hiszen sem zseni, sem celeb nem vagyok, csak
egy “öregedő” Fradista, aki olyan élménnyel gazdagodott, melynek papírra
vetése meghaladja az “írói” képességeit. Ettől függetlenül megpróbálom,
még akkor is, ha a végeredmény eléggé bizonytalan. De tudom azt, hogy
akik ma a Szentélyben töltötték az estét (plusz előtte néhány órát)
azoknak újat nem tudok mondani, hiszen együtt éltük át a derbi minden
mozzanatát, a prológustól az epilógusig. Pörögtünk a szenvedélyek
viharában, és bár a végén már nagyon vártuk a hármas sípszót, de talán
nem bántuk volna azt sem, ha tovább tart az élmény, ha az aréna fényei
nem gyúlnak ki, ha még együtt lehetünk, együtt ünnepelhetünk.
Üllői út környéke, délután 5 óra fele. Az M0-s dugói semmik sem voltak ahhoz a népáradathoz, mely az aréna felé vette az útját. Zöld-fehérbe öltözött környék, kicsik, nagyok, fiatalok és öregek olyan ütemben haladtak, mint ahogy Nagy Sándor serege elindulva Mecedóniából az isszoszi csata forgatagában találta magát. Mi is csatára készültünk, igaz nem a perzsákkal kellett megküzdenünk, hanem a derbik 113 éves hagyományával, de ahogy Nagy Sándor érezhette a csata elején, ha győz, nem csak a fél világ ura lesz. Bennünk is dolgozott az ideg és a vágy különös keveréke, mely győzelmet remélt, mert ahogy a kissé “kicsavart” és átköltött bölcselet hirdeti: minden csodálatos, de a Dózsa elleni győzelemnél nincs csodálatosabb. De mielőtt elkezdődött volna az ütközet, néhány pillanat erejéig az emlékezésé volt a főszerep.
dr. Géczi Istvánt néhány napja helyezték örök nyugalomba, a meghatottság és a búcsú könnyei mellé az emlékezés lépett, a Ferencváros legendás kapusát vastaps közepette repítette az égig, a csillagok közé, a volt játszótársak közé, hogy ott fent is hirdessék a Fradi dicsőségét, melyért oly sokat tettek. A 224. derbit már együtt nézték a csillagok között, együtt szurkolva az aréna több mint húszezres “seregével”.
Még alig fejeztük be a Fradi indulót, még hatása alatt voltunk az emlékezésnek és a derbik ránk szakadt hangulatával, de már majdnem a lilák kapujában táncolt a pöttyös. Lovre remek beadására Lanzafame úgy érkezett mint anno Nyilasi Tibi, remekül is pörgetett, de Pajovic néhány pillanatra Géczi Pista bácsit “utánozva”, egy remek vetődéssel szögletre mentette a lövést. Melyből egyből jött a második helyzet is, Spirovski fejelt, de Pajovic megint résen volt. Néhány perc és jött Heister beadása amit Bőle kapásból lőtte a lilák kapusának kezébe. Ez igen! – így kell kezdeni egy derbit, így kell még a szuszt is kipréselni a kissé ijedt nyusziként a pályán lézengő ellenfélből. Ezt vártuk, ebben reménykedtünk…
A folytatás már pianósabbra sikeredett, az újpestiek is éledeztek, bár a kapunkig nem nagyon jutottak el, volt mikor Dibusznak gimnasztikáznia is kellett, nehogy “görcsöt” kapjon az ácsorgásban (volt azért egy bravúrja is). Mentünk előre, de valami mégis hiányzott. Az is igaz,ha Lanzához került a labda, gondolkodás nélkül egyből a gyepre küldték a lilák, volt mikor Sankovic simán lekopírozta a felcsúti mérkőzés birkózó jelenetét, ott a játékos vitte egy ipponnal a földre az edzőt, itt a védő gondolta, hogy a tatamin van és nem a zöld gyepen. De ahogy az MLSZ illetékes kartásai nem büntették az ámokfutás részvevőit, úgy Andó-Szabó is sokáig kitartott mire eljutott odáig, hogy Litauszkinak kiosztott egy sárgát. A mérkőzés “birkózó” szakaszában is jobbak voltunk, de valami hiányzott a táncból. A szenvedély. Mert anélkül nincs élet, anélkül nincs győzelem.
Az áhított szenvedély a második félidőben érkezett. A csúcsponton, a 60. perc környékén érte el azt a fokozatot, ahonnan már nem volt visszaút. Heister remekül adott be, Lanza kivételesen elég szabadon vehette át, háttal a kapunak, háttal a tábornak, de érezte, hallotta a feléje szálló erőt, egy könnyed mozdulat jobbra, egy tökéletes lövés, egy örökké bennünk maradó pillanat. Húszezren talpon, húszezren egymás nyakában, az ülés alá “kényszerített” sörös poharak százával dőltek el, kifolytatva a sárga nedűt. Lábunk sörben ázott, de ki törődik itt ilyen apróságokkal mikor vezetünk! Nehéz szavakba önteni amit akkor éreztünk. Lanza a gól mellé egy sárgát is kap, kérem szépen, itt nem lehet örülni, főleg mezt levenni. Füstfelhő száll a magasba, kigyúlnak a fények, ugrálunk az újpestiek “tiszteletére”, lesz itt büntetés, lesz pénz pogácsára. Bár itt nincs ámokfutás, csak öröm, de az egyesek számára sokkal, sokkal nagyobb bűn! Lelkük rá, most nem a százezrek a fontosak, hanem az óra lassú ketyegése, még fél óra, tovább kell nyomni, tovább kell préselni a szuszt, mert innen, ilyen hangulatban már csak győzni lehet.
Megyünk is előre rendületlenül, a lilák alig lépik túl a felezővonalat, mezőnyben még elvannak, bár a labda elég sokszor útban van, főleg a hátvédsor rúgja arra, amerre a lába áll, volt, hogy célba vették az aréna melletti üvegkalitka ablakait, miközben Bőle, Varga és Lanzafame is helyzetbe kerül, de marad az egy gól, de múlnak a percek, már csak negyedóra van hátra, a feszültség fergeteges biztatásba csap át. Rebrov mester is érzi a változtatás szükségét, először jön Nandó (végre, újra a pályán!), majd húszezer ember a talpon, egy végtelenségi elnyújtott Daniiiiiiiiiii! kiáltással üdvözli azt a játékost, aki nélkül a jelenben nem képzelhető el derbi. Dani majdnem meg is hálálja, Pajovic megint remekel, a vége már totál a Fradié, a lilák már menni alig tudnak, a kritikusnak számító utolsó percekben négy ziccerünk is van egymás után: Böde, Nandó, újra Böde, majd a végén Frimpong.
Újabb nincs, a bírói hármas sípszó felharsan, melyből legfeljebb az elsőt halljuk. Egyetlen egy nagy ölelés az egész aréna, a boldogság fonja körbe a stadiont, taps, pacsizás, ki nem ugrálás (újabb százezer), kell ennél több?
Szenvedély és győzelem. Ezek együtt, zöld-fehérbe öltözve, verhetetlen kettőst alkotnak. Pályán, lelátón, a tévé előtt, a csillagok között.
Nyugodj békében Pista bácsi. A győzelem a Tiéd és a többi csillagé is ott fent az égen. És a miénk. Mert mi együtt vagyunk a Ferencváros. Mindörökké, a szenvedélyek viharában.
www.tempofradi.hu
Üllői út környéke, délután 5 óra fele. Az M0-s dugói semmik sem voltak ahhoz a népáradathoz, mely az aréna felé vette az útját. Zöld-fehérbe öltözött környék, kicsik, nagyok, fiatalok és öregek olyan ütemben haladtak, mint ahogy Nagy Sándor serege elindulva Mecedóniából az isszoszi csata forgatagában találta magát. Mi is csatára készültünk, igaz nem a perzsákkal kellett megküzdenünk, hanem a derbik 113 éves hagyományával, de ahogy Nagy Sándor érezhette a csata elején, ha győz, nem csak a fél világ ura lesz. Bennünk is dolgozott az ideg és a vágy különös keveréke, mely győzelmet remélt, mert ahogy a kissé “kicsavart” és átköltött bölcselet hirdeti: minden csodálatos, de a Dózsa elleni győzelemnél nincs csodálatosabb. De mielőtt elkezdődött volna az ütközet, néhány pillanat erejéig az emlékezésé volt a főszerep.
dr. Géczi Istvánt néhány napja helyezték örök nyugalomba, a meghatottság és a búcsú könnyei mellé az emlékezés lépett, a Ferencváros legendás kapusát vastaps közepette repítette az égig, a csillagok közé, a volt játszótársak közé, hogy ott fent is hirdessék a Fradi dicsőségét, melyért oly sokat tettek. A 224. derbit már együtt nézték a csillagok között, együtt szurkolva az aréna több mint húszezres “seregével”.
Még alig fejeztük be a Fradi indulót, még hatása alatt voltunk az emlékezésnek és a derbik ránk szakadt hangulatával, de már majdnem a lilák kapujában táncolt a pöttyös. Lovre remek beadására Lanzafame úgy érkezett mint anno Nyilasi Tibi, remekül is pörgetett, de Pajovic néhány pillanatra Géczi Pista bácsit “utánozva”, egy remek vetődéssel szögletre mentette a lövést. Melyből egyből jött a második helyzet is, Spirovski fejelt, de Pajovic megint résen volt. Néhány perc és jött Heister beadása amit Bőle kapásból lőtte a lilák kapusának kezébe. Ez igen! – így kell kezdeni egy derbit, így kell még a szuszt is kipréselni a kissé ijedt nyusziként a pályán lézengő ellenfélből. Ezt vártuk, ebben reménykedtünk…
A folytatás már pianósabbra sikeredett, az újpestiek is éledeztek, bár a kapunkig nem nagyon jutottak el, volt mikor Dibusznak gimnasztikáznia is kellett, nehogy “görcsöt” kapjon az ácsorgásban (volt azért egy bravúrja is). Mentünk előre, de valami mégis hiányzott. Az is igaz,ha Lanzához került a labda, gondolkodás nélkül egyből a gyepre küldték a lilák, volt mikor Sankovic simán lekopírozta a felcsúti mérkőzés birkózó jelenetét, ott a játékos vitte egy ipponnal a földre az edzőt, itt a védő gondolta, hogy a tatamin van és nem a zöld gyepen. De ahogy az MLSZ illetékes kartásai nem büntették az ámokfutás részvevőit, úgy Andó-Szabó is sokáig kitartott mire eljutott odáig, hogy Litauszkinak kiosztott egy sárgát. A mérkőzés “birkózó” szakaszában is jobbak voltunk, de valami hiányzott a táncból. A szenvedély. Mert anélkül nincs élet, anélkül nincs győzelem.
Az áhított szenvedély a második félidőben érkezett. A csúcsponton, a 60. perc környékén érte el azt a fokozatot, ahonnan már nem volt visszaút. Heister remekül adott be, Lanza kivételesen elég szabadon vehette át, háttal a kapunak, háttal a tábornak, de érezte, hallotta a feléje szálló erőt, egy könnyed mozdulat jobbra, egy tökéletes lövés, egy örökké bennünk maradó pillanat. Húszezren talpon, húszezren egymás nyakában, az ülés alá “kényszerített” sörös poharak százával dőltek el, kifolytatva a sárga nedűt. Lábunk sörben ázott, de ki törődik itt ilyen apróságokkal mikor vezetünk! Nehéz szavakba önteni amit akkor éreztünk. Lanza a gól mellé egy sárgát is kap, kérem szépen, itt nem lehet örülni, főleg mezt levenni. Füstfelhő száll a magasba, kigyúlnak a fények, ugrálunk az újpestiek “tiszteletére”, lesz itt büntetés, lesz pénz pogácsára. Bár itt nincs ámokfutás, csak öröm, de az egyesek számára sokkal, sokkal nagyobb bűn! Lelkük rá, most nem a százezrek a fontosak, hanem az óra lassú ketyegése, még fél óra, tovább kell nyomni, tovább kell préselni a szuszt, mert innen, ilyen hangulatban már csak győzni lehet.
Megyünk is előre rendületlenül, a lilák alig lépik túl a felezővonalat, mezőnyben még elvannak, bár a labda elég sokszor útban van, főleg a hátvédsor rúgja arra, amerre a lába áll, volt, hogy célba vették az aréna melletti üvegkalitka ablakait, miközben Bőle, Varga és Lanzafame is helyzetbe kerül, de marad az egy gól, de múlnak a percek, már csak negyedóra van hátra, a feszültség fergeteges biztatásba csap át. Rebrov mester is érzi a változtatás szükségét, először jön Nandó (végre, újra a pályán!), majd húszezer ember a talpon, egy végtelenségi elnyújtott Daniiiiiiiiiii! kiáltással üdvözli azt a játékost, aki nélkül a jelenben nem képzelhető el derbi. Dani majdnem meg is hálálja, Pajovic megint remekel, a vége már totál a Fradié, a lilák már menni alig tudnak, a kritikusnak számító utolsó percekben négy ziccerünk is van egymás után: Böde, Nandó, újra Böde, majd a végén Frimpong.
Újabb nincs, a bírói hármas sípszó felharsan, melyből legfeljebb az elsőt halljuk. Egyetlen egy nagy ölelés az egész aréna, a boldogság fonja körbe a stadiont, taps, pacsizás, ki nem ugrálás (újabb százezer), kell ennél több?
Szenvedély és győzelem. Ezek együtt, zöld-fehérbe öltözve, verhetetlen kettőst alkotnak. Pályán, lelátón, a tévé előtt, a csillagok között.
Nyugodj békében Pista bácsi. A győzelem a Tiéd és a többi csillagé is ott fent az égen. És a miénk. Mert mi együtt vagyunk a Ferencváros. Mindörökké, a szenvedélyek viharában.
www.tempofradi.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése