Néha a zsenik, akiknek nagyon fiatalon kiviláglik a tehetségük, a húszas
éveik közepén meghasonlanak önmagukkal vagy kiégnek. Arthur Rimbaud, a
legendás francia költő így járt 24 évesen, amikor több száz verssel a
háta mögött úgy érezte, mindent megírt már, amit érdemes, és elment
Afrikába elefántcsont-kereskedőnek. Ugyanennyi idős volt 1979-ben
Nyilasi Tibor, a Ferencváros ikonja is, amikor bejelentette, hogy
visszavonul a labdarúgástól, és inkább vendéglátósnak áll.
Az akkor már 32-szeres válogatott, az 1978-as világbajnokságon is
játszó támadó úgy érezte, nem képes tovább elviselni a kritikát, a
szurkolók szidalmait, a tehetsége miatt rá nehezedő nyomást.
Egy ideje már érlelődött benne az elhatározás, gyűlt a keserűség (amelyet az argentinok elleni vb-meccsen történt kiállítása miatti itthoni eltiltása is táplált), és az utolsó cseppeket a pohárban az egymást követő két meccsen a Volántól hazai pályán elszenvedett 1–0-s, majd a Pécsi VSK otthonában kapott 3–1-es vereség jelentette. Pedig semmi jele nem volt a zöld-fehérek hullámvölgyének, néhány héttel korábban, szeptember végén a Ferencváros még 7–1-re (!) győzte le a bajnokságban az évtized egyeduralkodóját, az Újpestet.
A Volán és a PVSK elleni vereségek során azonban a Fradi-közönség úgy szidalmazta a bálványait, hogy Nyilasinál és a csapat másik klasszisánál, Ebedli Zoltánnál elszakadt a cérna. Az utóbbi bejelentette, hogy többé nem lép pályára a Fradiban, Nyilasi pedig a visszavonulását a labdarúgástól. Bár Ebedli gyorsan meggondolta magát, és a következő edzésen már játékra is jelentkezett, úgy tűnt, hogy Nyilasi elhatározása végleges.
Idézünk a Nemzeti Sport 1979. október 23-i számából, amelyben Várkonyi Sándor beszélgetett Nyilasival:
Végleges az elhatározás, Tibor?
Igen. Így döntöttem. Végleg abbahagyom a futballt.
És miért?
Annyi keserűség, sértés ért az elmúlt időben, amennyit már egyszerűen nem tudok elviselni.
Honnan? A nézőtérről?
A javát onnan kaptam. Tudom, egy játékos ne a bekiabálásokra füleljen, hanem a játékkal törődjön. Így kellene, de sajnos ma már szinte képtelen vagyok nem odafigyelni az ócsárlásra. Ha idegenben játszunk, s az ottani nézők sértegetnek, az sem esik jól, de még valahogy megértem, elviselem. De itthon, saját szurkolóktól hallani a pocskondiázást, a szitkok özönét, ez sok! Már akkor remeg a lábam és a gyomrom, amikor melegíteni indulunk…
Így lenne ideális, de képtelen vagyok túltenni magam rajta. S mivel az utóbbi időben a sértésből kaptam többet, sőt jóformán csak ebben volt részem, számvetést kellett készítenem. […] Sajnálom, de nem tudok mást mondani, mint hogy nyugalomra, hétköznapi életre vágyom, mint a többi ember, s nem akarok állandó célpontja lenni senkinek. Mert hihető, vagy sem, én mindig úgy készültem a mérkőzésekre, ahogyan kell! Nem ittam, nem maradtam ki, a moziba sem jutottam el. És mégsem ment mindig úgy, ahogyan szerettem volna. Tulajdonképpen azt a súlyos sérülést sem pihentem ki istenigazából: amint tehettem, beálltam a sorba. Bárcsak mindig jól játszhattam volna!
[…] Huszonnégy éves vagy, a sportrajongók sokat várnak még tőled, s te, valljuk be: még adósuk vagy!
Nem tudok törleszteni, mert végleges az elhatározásom: visszavonulok. Tudom, sokan nem hiszik el, hogy meg tudok állni a lábamon, mint egyszerű civil ember is, de tévednek. Nem félek a munkától. Elvégeztem a vendéglátóipari technikumot, van tehát szakma a kezemben. Azt is jól tudom, hogy ott, abban a szakmában annyi pénzért, amennyit a futballpályán megkerestem, nagyon meg kell majd dolgozni. De – vállalom!
Csütörtökön is ez lesz a válaszod?
Igen. Én nem vagyok olyan ember, aki ma ezt mondja, holnap meg mást.
A Ferencváros vezetősége adott neki néhány nap gondolkodási időt, Harót János ügyvezető elnök így fogalmazott: „Ha kitart eredeti álláspontja mellett, és abbahagyja az aktív sporttevékenységet, akkor – mert mást nem tehetünk – tudomásul vesszük a bejelentést. Az asztal lábához nem köthetjük oda…” Mészáros József szakosztályelnök azonban már kissé sértettebb hangnemet ütött meg: „Ha nem húzza vissza a csapatnak, a társaknak, a klubnak és a játéknak a szeretete, akkor amúgy is kár a fáradságért.„
Nyilasi tartotta is a szavát, és az alábbi szövegű levelet küldte el a klubnak 1979. október 25-én: „Tisztelt Elnökség! Azzal a bejelentéssel fordulok Önökhöz, hogy labdarúgó-pályafutásomat a mai nappal befejezem. Elhatározásom oka: egészségi állapotom az utóbbi időben megromlott, és ezért úgy érzem, a követelményeknek nem tudok teljes mértékben eleget tenni. Átigazolási szándékaim nincsenek, és ha Önök esetleg úgy gondolják, társadalmi munkában az FTC rendelkezésére állok. Tisztelettel: Nyilasi Tibor.”
Az őszi szezonban Nyilasi több meccset nem játszott, a visszavonulása természetesen nagy vihart kavart – igaz, mégsem akkorát, mint a mai, bulvárlapokkal tele világban keltene egy hasonló döntés. A télen Csehszlovákiában megjelent egy hír, miszerint „Nyíl” oda szerződik a tavasszal, ez azonban kacsának bizonyult.
A tavaszi szezon elején, márciusban ugyanis Nyilasi – Szepesi György MLSZ-elnök hathatós közbenjárására is – újra játékra jelentkezett a Fradinál. Erőnléti lemaradását még be kellett hoznia, néhány hétig csak edzett, és a tartalékcsapatban lépett pályára, de a tavaszi második fordulóban, a Salgótarján elleni március 16-i mérkőzésen már játszott, sőt az ő góljával nyert 1–0-ra az FTC.
Ha nem gondolta volna meg magát, nem lett volna még 38-szor válogatott, 15-tel kevesebb gólja lenne címeres mezben, lemaradt volna az 1982-es vb-szereplésről, amelyen negyedóra híján a legjobb 12 közé jutottunk, szegényebb lenne egy bajnoki aranyéremmel és két ezüsttel, egy magyar gólkirályi címmel, az európai Ezüstcipővel, az Év labdarúgója-díjjal, három Toldi-vándordíjjal, egy Európa-válogatottsággal, az FTC örökös bajnoka-címmel, ötévnyi profiskodással az Austria Wienben, osztrák gólkirályi címmel, három osztrák bajnoki arannyal, a kupadiadallal, egy-egy BEK- és UEFA-kupa-negyeddöntős szerepléssel, majd a Fradi edzőjeként egy aranyéremmel, három MK- és egy Szuperkupa-trófeával, valamint a mindezek révén is kiérdemelt Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével.
A magyar futball pedig egy legendával, egy kiváló szakkommentátorral, de még a „Bólints, Tibi” rigmussal is.
www.fourfourtwo.hu
Egy ideje már érlelődött benne az elhatározás, gyűlt a keserűség (amelyet az argentinok elleni vb-meccsen történt kiállítása miatti itthoni eltiltása is táplált), és az utolsó cseppeket a pohárban az egymást követő két meccsen a Volántól hazai pályán elszenvedett 1–0-s, majd a Pécsi VSK otthonában kapott 3–1-es vereség jelentette. Pedig semmi jele nem volt a zöld-fehérek hullámvölgyének, néhány héttel korábban, szeptember végén a Ferencváros még 7–1-re (!) győzte le a bajnokságban az évtized egyeduralkodóját, az Újpestet.
A Volán és a PVSK elleni vereségek során azonban a Fradi-közönség úgy szidalmazta a bálványait, hogy Nyilasinál és a csapat másik klasszisánál, Ebedli Zoltánnál elszakadt a cérna. Az utóbbi bejelentette, hogy többé nem lép pályára a Fradiban, Nyilasi pedig a visszavonulását a labdarúgástól. Bár Ebedli gyorsan meggondolta magát, és a következő edzésen már játékra is jelentkezett, úgy tűnt, hogy Nyilasi elhatározása végleges.
Idézünk a Nemzeti Sport 1979. október 23-i számából, amelyben Várkonyi Sándor beszélgetett Nyilasival:
Végleges az elhatározás, Tibor?
Igen. Így döntöttem. Végleg abbahagyom a futballt.
És miért?
Annyi keserűség, sértés ért az elmúlt időben, amennyit már egyszerűen nem tudok elviselni.
Honnan? A nézőtérről?
A javát onnan kaptam. Tudom, egy játékos ne a bekiabálásokra füleljen, hanem a játékkal törődjön. Így kellene, de sajnos ma már szinte képtelen vagyok nem odafigyelni az ócsárlásra. Ha idegenben játszunk, s az ottani nézők sértegetnek, az sem esik jól, de még valahogy megértem, elviselem. De itthon, saját szurkolóktól hallani a pocskondiázást, a szitkok özönét, ez sok! Már akkor remeg a lábam és a gyomrom, amikor melegíteni indulunk…
AZ ŐSZI SZEZONBAN NYILASI TIBOR TÖBB MECCSET NEM JÁTSZOTT, VISSZAVONULÁSA TERMÉSZETESEN NAGY VIHART KAVART – IGAZ, MÉGSEM AKKORÁT, MINT AMEKKORÁT A MAI, BULVÁRLAPOKKAL TELE VILÁGBAN KELTENE HASONLÓ DÖNTÉS[…] Egy futballistának mindent el kell viselnie. A dicsőséget éppúgy, mint szidalmakat!
Így lenne ideális, de képtelen vagyok túltenni magam rajta. S mivel az utóbbi időben a sértésből kaptam többet, sőt jóformán csak ebben volt részem, számvetést kellett készítenem. […] Sajnálom, de nem tudok mást mondani, mint hogy nyugalomra, hétköznapi életre vágyom, mint a többi ember, s nem akarok állandó célpontja lenni senkinek. Mert hihető, vagy sem, én mindig úgy készültem a mérkőzésekre, ahogyan kell! Nem ittam, nem maradtam ki, a moziba sem jutottam el. És mégsem ment mindig úgy, ahogyan szerettem volna. Tulajdonképpen azt a súlyos sérülést sem pihentem ki istenigazából: amint tehettem, beálltam a sorba. Bárcsak mindig jól játszhattam volna!
[…] Huszonnégy éves vagy, a sportrajongók sokat várnak még tőled, s te, valljuk be: még adósuk vagy!
Nem tudok törleszteni, mert végleges az elhatározásom: visszavonulok. Tudom, sokan nem hiszik el, hogy meg tudok állni a lábamon, mint egyszerű civil ember is, de tévednek. Nem félek a munkától. Elvégeztem a vendéglátóipari technikumot, van tehát szakma a kezemben. Azt is jól tudom, hogy ott, abban a szakmában annyi pénzért, amennyit a futballpályán megkerestem, nagyon meg kell majd dolgozni. De – vállalom!
Csütörtökön is ez lesz a válaszod?
Igen. Én nem vagyok olyan ember, aki ma ezt mondja, holnap meg mást.
A Ferencváros vezetősége adott neki néhány nap gondolkodási időt, Harót János ügyvezető elnök így fogalmazott: „Ha kitart eredeti álláspontja mellett, és abbahagyja az aktív sporttevékenységet, akkor – mert mást nem tehetünk – tudomásul vesszük a bejelentést. Az asztal lábához nem köthetjük oda…” Mészáros József szakosztályelnök azonban már kissé sértettebb hangnemet ütött meg: „Ha nem húzza vissza a csapatnak, a társaknak, a klubnak és a játéknak a szeretete, akkor amúgy is kár a fáradságért.„
Nyilasi tartotta is a szavát, és az alábbi szövegű levelet küldte el a klubnak 1979. október 25-én: „Tisztelt Elnökség! Azzal a bejelentéssel fordulok Önökhöz, hogy labdarúgó-pályafutásomat a mai nappal befejezem. Elhatározásom oka: egészségi állapotom az utóbbi időben megromlott, és ezért úgy érzem, a követelményeknek nem tudok teljes mértékben eleget tenni. Átigazolási szándékaim nincsenek, és ha Önök esetleg úgy gondolják, társadalmi munkában az FTC rendelkezésére állok. Tisztelettel: Nyilasi Tibor.”
Az őszi szezonban Nyilasi több meccset nem játszott, a visszavonulása természetesen nagy vihart kavart – igaz, mégsem akkorát, mint a mai, bulvárlapokkal tele világban keltene egy hasonló döntés. A télen Csehszlovákiában megjelent egy hír, miszerint „Nyíl” oda szerződik a tavasszal, ez azonban kacsának bizonyult.
A tavaszi szezon elején, márciusban ugyanis Nyilasi – Szepesi György MLSZ-elnök hathatós közbenjárására is – újra játékra jelentkezett a Fradinál. Erőnléti lemaradását még be kellett hoznia, néhány hétig csak edzett, és a tartalékcsapatban lépett pályára, de a tavaszi második fordulóban, a Salgótarján elleni március 16-i mérkőzésen már játszott, sőt az ő góljával nyert 1–0-ra az FTC.
Ha nem gondolta volna meg magát, nem lett volna még 38-szor válogatott, 15-tel kevesebb gólja lenne címeres mezben, lemaradt volna az 1982-es vb-szereplésről, amelyen negyedóra híján a legjobb 12 közé jutottunk, szegényebb lenne egy bajnoki aranyéremmel és két ezüsttel, egy magyar gólkirályi címmel, az európai Ezüstcipővel, az Év labdarúgója-díjjal, három Toldi-vándordíjjal, egy Európa-válogatottsággal, az FTC örökös bajnoka-címmel, ötévnyi profiskodással az Austria Wienben, osztrák gólkirályi címmel, három osztrák bajnoki arannyal, a kupadiadallal, egy-egy BEK- és UEFA-kupa-negyeddöntős szerepléssel, majd a Fradi edzőjeként egy aranyéremmel, három MK- és egy Szuperkupa-trófeával, valamint a mindezek révén is kiérdemelt Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével.
A magyar futball pedig egy legendával, egy kiváló szakkommentátorral, de még a „Bólints, Tibi” rigmussal is.
VIRÁGGAL JÖTTEK
Megkértük Nyilasi Tibort, idézze fel, mi sarkallta arra, hogy véglegesnek tűnő döntése után mégis visszatérjen a futballpályára.
„A kelenföldi lakótelepen, az akkori Szakasits Árpád úton – ma Etele út – laktam a szüleimmel, amikor egyszer csak csöngettek – mondja az MLSZ elnökségi tagja, a Sport Televízió szakkommentátora. – Nagy meglepetésemre Szepesi Gyuri bácsi, a legendás rádióriporter, az MLSZ akkori elnöke és Sándor Károly állt az ajtóban, a kezükben virágcsokor volt. Csodálkozva néztem, de azt mondták, nem hozzám jöttek, hanem édesanyámhoz. Vele beszélgettek el, kérték, hogy próbáljon rám hatni, gondoljam meg magam. Olyan szeretet áradt a szavaikból, annyira látszott rajtuk, hogy jót akarnak nekem, így nem is lehetett más a válaszom: visszatérek. Örökké hálás leszek nekik ezért a gesztusért és azért a hitért, amelyet belém tápláltak.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. októberi számában.)Megkértük Nyilasi Tibort, idézze fel, mi sarkallta arra, hogy véglegesnek tűnő döntése után mégis visszatérjen a futballpályára.
„A kelenföldi lakótelepen, az akkori Szakasits Árpád úton – ma Etele út – laktam a szüleimmel, amikor egyszer csak csöngettek – mondja az MLSZ elnökségi tagja, a Sport Televízió szakkommentátora. – Nagy meglepetésemre Szepesi Gyuri bácsi, a legendás rádióriporter, az MLSZ akkori elnöke és Sándor Károly állt az ajtóban, a kezükben virágcsokor volt. Csodálkozva néztem, de azt mondták, nem hozzám jöttek, hanem édesanyámhoz. Vele beszélgettek el, kérték, hogy próbáljon rám hatni, gondoljam meg magam. Olyan szeretet áradt a szavaikból, annyira látszott rajtuk, hogy jót akarnak nekem, így nem is lehetett más a válaszom: visszatérek. Örökké hálás leszek nekik ezért a gesztusért és azért a hitért, amelyet belém tápláltak.”
www.fourfourtwo.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése