A zöld-fehérek 1964-es bajnoki címének megünneplésére jobban készültek
az elhárítás tagjai, mint a drukkerek, akik végül a fanatizmusuknak
köszönhetően tönkretették a hosszas belügyi készülődést, és ezzel
megüzenték a hatalomnak, hogy nem félnek tőlük.
Összeállítás a Történeti Levéltárban található dossziék és kordokumentumok alapján.
Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, Fortepan
Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.
A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozat legújabb részében arról ír, hogy anno mennyire félt a hatalom a Ferencvárostól. Ezt jól mutatja az az irdatlan mennyiségű irat, amelyet a klubbal kapcsolatban „gyártott” a kor állambiztonsága. Tucatnyi ügynököt szerveztek be csak azért, hogy a tisztek naprakészek legyenek a Fradiból. Szurkolótábora a rendszer ellenségének számított, hiszen az a kohéziós erő, ami összetartotta őket, nem illett bele a szocialista eszményképbe, rajongani tudniillik csak a rendszerért lehetett.
Fradi szurkolói lelkileg megszenvedték, hogy az ötvenes években egy ideig ÉDOSZ-nak, később pedig Bp. Kinizsinek keresztelték át szeretett klubjukat (és még a színeiket is elvették: a játékosok piros-fehérben futottak ki a pályára). Ennek a lelki traumának tudható be, hogy sorsközösséget vállaltak az elnyomott afrikai feketékkel, ezért a „Bakos Miklós” fedőnevű ügynök beszámolója szerint, az utcán „Szervusz, néger” és „Üdvözöllek, fekete” szöveggel köszöntötték egymást. „Indoklás, hogy a négereket és a fradistákat is ok nélkül ütik és mindketten a polgári jogokért harcolnak.”1 Az elnyomottság érzése évtizedekig rányomta a bélyegét a FTC-drukkerek lelkére, ami nem volt minden alap nélküli.
A BRFK vezetője, az 1964. szeptember 13-i, 0:0-ra végződő FTC–Győr mérkőzés utáni balhé kiértékelésekor sok mindent számba vett, csak a kiváltó okokat nem. Nyolc évvel az 1956-os forradalom után a régi reflexek még élénken éltek a hatalom birtokosaiban, ezért ugyanahhoz a narratívához nyúltak, mint a megtorlások idején. Felelősöket vettek elő a társadalom összes rétegéből, de még a nyugati, illetve imperialista követségek tagjait is felfedezni vélték a „rendbontók” között. Szerintük már megint mindenki hibás volt, csak ők nem. Sőt, értékelésük világossá tette, hogy ők csupán áldozatok voltak, hiszen, ha véletlenül csináltak is valamit, azt a jó szándék vezérelte, de mások félreértették azokat.
A felső vezetőség tehát beindította a gépezetet, de ehhez táptalaj kellett neki, amit a politikai rendőrség szolgáltatott. Döbbenetes mennyiségű jelentést írattak az ügynökeikkel, nem volt olyan szegmense a klubnak a szurkolóktól a vezetőségig, amelyet ne figyeltek volna meg. Így hát az FTC–Győr bajnoki után keletkezett események okait vizsgáló tanulmány, amelyet 1964. szeptember 17-én a BRFK irányítója, dr. Sós György rendőr vezérőrnagy rendőrkapitány vezetett elő az állambiztonság főnökének, Galambos Józsefnek, rögtön az elején leszögezi az általuk vélt rideg tényeket. „Az FTC–Győr mérkőzés után ellenséges, ellenzéki, huligán, garázda elemek részéről végrehajtott rendzavarás betetőzése volt annak a folyamatnak, ami az utóbbi években az FTC mérkőzésein előfordult.” A korszellemet jól idéző írás rávilágít egy médiatörténeti fordulópontra is; a sajtó fejlődésével egyenes arányban változott hazánkban a szurkolói kultúra is. „1962-ben még elkoboztuk a zajeszközöket és a zászlókat, később azonban – mivel a nemzetközi mérkőzéseken a külföldi szurkolók ilyeneket használtak, másrészt a tv közvetítései révén ez széles körben ismertté vált – engedélyeztük ezek használatát.”
Ennek köszönhetően a szellem kiszabadult a palackból, és a rendvédelmi szervek kezéből kicsúszott az irányítás. Értékelésük szerint a Fradi-meccsek politikai megnyilvánulásokká fajultak, és a több száz fiatalból álló csoportok „arénázó szélsőséges elemekké” züllöttek. Először akkor tapasztaltak ilyesmit, amikor 1963-ban 14 év után újra bajnokságot nyert a Ferencváros. „1963 nyarán a bajnokság befejezése alkalmával, az FTC-Szeged mérkőzésen már erőteljesebb rendbontásra került sor, ahol a fellépő rendőröket füttykoncert és ütemes »csürhe« jelzővel illették. A mérkőzést követő utcai tüntetést csak a kivezényelt rendőri erők erélyes intézkedése akadályozta meg. Később a Népstadionban lejátszásra kerülő moszkvai Dinamó-FTC közötti barátságos mérkőzés alkalmával a résztvevő szurkolók részéről rendkívül éles szovjetellenes hecckampány folyt, amely pl.: »ki hívott ide benneteket? Menjetek vissza Moszkvába, csürhe ruszkik, fatuskók« ütemes kiáltásokban nyilvánult meg, mely nagy felháborodást keltett a sportszerető közvéleményben.”
Jól érzékelhető Sós vezérőrnagy jelentéséből a biztonsági szervek
tanácstalansága és félelme, amellyel nyomatékot akartak adni az
„ellenség” veszélyéről. Jobb híján a mindig érvényes ütőkártyához
nyúltak, amit nem kellett bizonyítani, csak ki kellett játszani, és
rögtön hatást lehetett vele elérni: „Az 1963 téli jégkorongmérkőzéseken
már antiszemita megnyilvánulásokkal is találkoztunk.” Ilyen volt a
jelentés készítője szerint, a „görbe hát, görbe orr, kikapott a Meteor!”
rigmus, valamint a „Hirschmann, leszel te még szappan Auschwitzban”
bekiabálás.
Miután a Ferencváros az Üllői út helyett a Népstadionban fogadta ellenfeleit, s a találkozókon egyre nagyobb „zászlós”, „zajeszközös” tábor lepte el az N-, O-, P-, R-, S-szektorokat. 1964-ben a futballcsapat kiválóan játszott, ezért a Fradi-tábor az idény végére egyre csak nőtt, és a hatalom szerint egyre nagyobb veszélyt jelentett. „Az FTC–Debrecen mérkőzés után Albert képpel vonultak a pályaudvarhoz, s a különvonatokon csak a rendőri erők jelenléte biztosította a rendet.” Pár „garázda elemet” előállított a rendőrség, akik között voltak különféle büntetett előéletű személyek, pártházat megrohamozó ellenforradalmárok, de még nyilasok és egykori internáltak is. „Megállapítottuk, hogy a »veszélyes ellenség«-ként kezelt elemek közül többen aktív tagjai az FTC szurkoló táborának.” Ezek az „elemek” még olyan mérkőzéseket is megzavartak, ahol a zöld-fehérek nem játszottak. „A mérkőzések légköre az őszi bajnokságban e huligánok részéről fokozottan ellenségessé vált és az MTK-Debrecen augusztus 30-i népstadioni labdarúgó-mérkőzésen rendkívül szélsőséges, gúnyolódó megnyilvánulások hangzottak el. Pl.: »Sándor, Bödör, Halápi, elmehettek kapálni.« »Libabőrös Kovalik«, »Kopasztják a libát«, stb.”
A rendbontás miatt az MTK elnöke feljelentést tett az MSZMP Országos Központjánál, valamint a Budapesti Rendőr-főkapitányságnál. Erre a szurkolók „a klubelnök irodájának ajtajáról letörték a névtáblát”, majd a botrányos viselkedést folytatva, a Tatabánya-mérkőzésen addig elképzelhetetlen dolgot műveltek: „Az egyik FTC szurkoló pl. megütött egy munkásőrt.”
Ilyen előzmények után érkezett el az 1964-es idényt lezáró FTC–Győr meccs, amely után a ferencvárosi szurkolósereg a bajnokság megnyerését akarta megünnepelni. „Minden jel arra mutatott, hogy a bajnokság befejezésekor nagyobb arányú rendbontás végrehajtását tervezik. Többoldalú adataink szerint, az FTC bajnokságát, illetve Albert Flórián sérüléséből való felgyógyulását »méltóan« akarták megünnepelni.” Ez abból állt, hogy gyűjtést szerveztek zászlók, kolompok, nagyméretű Albert-kép és különböző rendbontásra alkalmas eszközök megvásárlására. „A rendbontás szervezettségét részletekbe menően nem tudjuk teljesen bizonyítani, de többoldalú értesüléseink szerint, többen felkészültek és közösen megbeszélték az abban való részvételt. Az R szektorban huligánok között ülő KISZ fiatalok már a mérkőzés folyamán felhívták figyelmünket, hogy egymás között osztogatják a fáklyákat, amelyeket a mérkőzés végén kívánnak meggyújtani. Tudomásunkra jutott, hogy az egyik FTC szurkoló a mérkőzés előtt az egyik épületről ellopta a magyar nemzetiszínű zászlót és a piros színt a zászlóból kivágva, zöld-fehér FTC zászlót készített.”
A rendszer politikai erőszakszerveinek képviselői ezt a teljesen irreális programot akarták betartatni, amire semmi esély sem volt. A hosszú éveken át tartó megaláztatás és nyeretlenség után a szurkolók és a Ferencváros játékosai is felhőtlen ünneplésre vágytak, így az első pillanattól fogva – a tervezettől eltérően – egészen másképp alakultak az események. „A megállapodásokat az FTC elnöksége azonban nem tartotta be” – háborodott fel dr. Sós György rendőr vezérőrnagy. – „A mérkőzés előtt Dalnoki és Novák programon kívül virágot vitt a díszpáholyba, majd a mérkőzés végén Dalnoki vezetésével a csapat többsége a »gyertek ide« felhívásra az őrjöngő, zászlót lobogtató szektor közönségéhez ment. Ezzel fokozódott a hecckampány, melynek során meggyújtották az újságokat és a Népstadion jelentős részét elborította az égő papír.” Ugyan a rendezők megpróbálták jobb belátásra bírni a szurkolókat és felszólították őket az égetés beszüntetésére, de a botrányt már nem tudták megakadályozni. „Az FTC elnöksége a megállapodás ellenére, nem értesítette a szurkolókat az igazgatósági épület elé tervezett ünneplés elmaradásáról, és főleg az N, O, P, R, S szektorokban lévő több ezer főnyi közönség hangoskodva, tüntető jelszavakat kiabálva, az igazgatósági épület felé tódult.” És hogy azt a bizonyos „megállapodást” mennyire rúgta fel az FTC vezetősége, a rendőrség szerint jól bizonyítja az az arcátlanság „hogy a mérkőzés befejezése után az FTC játékosokat vivő autóbusz nem a Hársfa étterembe, hanem az Üllői úti FTC pályára ment, arra való hivatkozással, hogy ott van Albert, Rákosi és Dalnoki gépkocsija.” Több se kellett a megvadult tömegnek, azonnal a busz után eredtek: „gyerünk az FTC Üllői úti pályájára ünnepelni!” – skandálták.
Az erőszak általában erőszakot szül, ezért nem meglepő, hogy a feldühödött szurkolósereg elveszítette a fejét. Kőzáport zúdítottak az őket körbe vevő rendőrökre, a mellékkijáratnál pedig egy hattagú rendőregységet rohamoztak meg és „Gyarmati r. őrvezetőt földre teperték, aki a rá mért ütések elhárítása érdekében riasztólövést adott le.” Az őrvezető bántalmazása közben az őrjöngő „huligánok” olyanokat kiabáltak, mint „üsd agyon a piszkos zsernyákot, gyújtsd meg rajta a fakabátot”. A jelszavak skandálása ezután is folytatódott és egyre dühösebb lett. A Népstadion kerítéséhez beszorított emberek azt ordítozták, hogy „csürhe, gyilkosok, újból megmutattátok kik vagytok.” Egy ismeretlen személy állítólag azt vágta a rendőrök fejéhez, hogy „banditák, olyanok vagytok, mint 1956-ban voltatok.” De a kijáratnál rekedtek is rendszerellenes rigmusokat harsogtak: „kötelet a zsaruknak, le a pribékekkel, le a kommunistákkal.”
Az oszlatás ellenére a városba vezető utcákról érkező felhergelt
tömeg ellepte a Rákóczi utat, ahol tovább folytatódott a tüntetés és a
rendbontás. Az ott sorfalat álló rendőröket kőzáporral támadták meg,
leköpdösték őket, és kórusban kiabálták feléjük, hogy: „nem mertek lőni
zsaruk, csürhe szemétládák”. Az egyik tizedes jelentette, hogy
megtámadták, két ütést mértek rá, amitől „féltérdre esett, az egyik ütés
egy sörösüvegtől származott, a másikat egy ökölnyi kő okozta, melyet a
tömegből dobtak”. Hiába szólították fel folyamatosan a tüntetőket, hogy
oszoljanak, azok csak nem mozdultak. „Az egyik ilyen nagyobb csoportból
egy ismeretlen személy a Rákóczi úton lévő ajándékbolt kirakatát
betörte.” Ez volt az utolsó csepp a pohárban, mert „ekkor a biztosítás
parancsnoka tömegoszlatást rendelt el.”
Miután mindenkire ráhúzták a vizes lepedőt, érdemes hosszan idézni
azt a megállapítást, amelyet a vezérőrnagy az FTC-re vonatkozóan tett.
„Az FTC elnöksége kétszínű magatartása nehezítette a megelőző
intézkedések következetes végrehajtását.
Nem irányították egyértelműen az FTC sportolói és az FTC baráti kör magatartását. A mérkőzés után az FTC elnökhelyettese elmondotta, hogy az elnökség sorozatosan nem tartja be a különböző szintű megállapodásokat.
A Budapesti Pártbizottság és a IX. kerületi Pártbizottság több esetben felvetette a problémákat, ennek ellenére Végh elvtárs időnként »mártíromság« hangulatába esik és ilyenkor a különböző – felsőbb szervek által hozott – intézkedéseket FTC ellenesnek minősíti, az FTC »elnyomottságát« hangoztatja.
A IX. hó 13-i mérkőzést megelőző pártbizottsági megbeszélés után is – mikor az elnökhelyettes ismertette vele a megállapodásokat – Végh elvtárs felháborodva hangoztatta, hogy az FTC-nek úgy látszik semmit sem szabad csinálnia, de ha a Honvéd, vagy más csapat a bajnok azoknak mindent lehet. A IX. kerületi PB titkárával és a Főkapitány helyettesekkel kapcsolatban kijelentette, hogy »mit ugrálnak azok, majd én elmegyek X.Y. elvtárshoz.«
Az elnökhelyettes szerint intézkedéseiben, kijelentéseiben Végh elvtárs felelőtlen megállapításokat hangoztat, az FTC-beli szereplésétől maradandó népszerűséget vár. A rendőri intézkedéssel kapcsolatban – Végh elvtárs tájékoztatása szerint – az FTC-n belül olyan hangok is hallatszottak, hogy »csavargók, mit csináltak velünk, szétverték a szurkolóinkat, stb.« Ez a magatartás azért is veszélyes, mert az FTC vezetősége elvesztette uralmát a szurkolótábor egy része felett, nem tudják befolyásolni őket és a jelentős számú huligán tömeg az elnökség álláspontját magára nézve nem tartja kötelezőnek.
Ebből adódik az a hibás álláspont, hogy az FTC elnyomott csapat és sportegyesületi élet helyett különböző üzemekben, iskolákban tartanak előadásokat és szervezik az FTC kis csoportjait. Nem értik, hogy az FTC sportegyesület és nem politikai tömegszervezet.”
Hogy az FTC egy sportegyesület, és nem politikai tömegszervezet,
nagyon jól látták a politikai rendőrség tagjai. De ha így volt, akkor
miért tartották állandóan veszélyesnek a rendszerre nézve, miért
figyelték meg, és miért akarták a hatalomra kerülésük óta
szisztematikusan szétzülleszteni?
A „Nagy Testvér” még attól sem rettent vissza, hogy az MTST-t arra utasítsa, hogy a rendet fenntartani nem tudó egyesületek mérkőzéseit száműzzék vidékre. Okulva az FTC–Győr bajnoki után lejátszódó eseményekből, még a kettős rangadók létjogosultságát is megkérdőjelezték. „Amennyiben más mérkőzések az FTC közönsége előtt nyugodt keretek között nem biztosítható, azokat akadályozzák meg. A Népstadion jegyeinek elosztását úgy kell megváltoztatni, hogy az egyes szektorokban ne tömörülhessenek a garázda elemek.”
Intézkedéseket vártak el arra vonatkozóan, hogy az FTC elnöksége rövid időn belül változtassa meg a „helytelen magatartását”. A nevelő hatás érdekében utasították őket, hogy rendezőgárdát hozzanak létre a Baráti Körrel közösen, „amely a rendbontók ellen hatásosan fel tud lépni”.
S a legvégén megrovásban részesült a sajtó is. Világos utasítást
kaptak a további teendőkről. „A sajtó, a rádió, a tv határozottabban
lépjen fel a rendbontó elemekkel szemben, propagandájukkal járassák le
őket és a sportszerető közönséget állítsák szembe a rendbontó kisebbség
tevékenységével.”4
Jóval az események után, szeptember 22-én, egyedül a Népszabadság írt egy dörgedelmes glosszát „Alvilági alakok a lelátókon” címmel. Az Sz. L. monogramú szerző úgy értékelte a botrányban részvevőket, mint olyan börtöntöltelékeket, „akik tipikus képviselői a járókelőkbe belekötő huligánoknak, a fiatal nőkkel erőszakoskodóknak, az éjszaka sötétjében surranó tolvajoknak. Röviden: az alvilág alakjai ők (…) már ránézésre sem lehetne elhinni róluk, hogy tisztességes, rendes emberek.” Az olvasó ezek után név szerint is megismerhette az „alvilág alakjainak” egy részét, mert „mint utólag kiderült, a mérkőzés botránykeverői, vagyis az előállítottak kétharmad részükben büntetett előéletűek.”5 Az újságíró nem volt rest ugyanazokat a fő feladatokat felsorolni a cikkében, mint amiket Sós rendőrkapitány is kiemelt a jelentésében. Lényegesnek ítélte meg, hogy a sportpályák körüli huliganizmus és az erőszakoskodó elemek kitiltásra kerüljenek a lelátókról.
Eleinte a Népsport sem közölt az utcai harcokról semmit. A mérkőzés utáni napon, a címlapon pár sort szentelt az FTC–Győr meccs beszámolójának. „A Népstadionban a volt bajnok és az új bajnok küzdelme csak a második félidőben hozott izgalmas, színvonalas játékot. A Ferencváros közelebb állt a győzelemhez, a győriek azonban nagy lelkesedéssel védték kapujukat.” A belső oldalon Várkonyi Sándor újságíró – aki valószínűleg nem tudott a belügy és az FTC elnökségének titkos megállapodásáról –, rövid, de annál lelkesítőbb tudósítást adott az „ünnepségről”. „A mérkőzést kedves kis ünnepség előzte meg. Előbb a győri labdarúgók nyújtottak át virágcsokrokat az idei bajnokcsapat tagjainak, majd pedig az előmérkőzés két csapatkapitánya, Sárosi és Kovács III gratulált a zöld-fehér csapatnak a szép sikerhez. Ezután a zöld-fehér szurkolók küldöttsége nyújtotta át a virágait a ferencvárosi fiúknak.”6 Majd hosszabb értékelés következett a mérkőzés 90 percéről.
Egy nappal később a Népsport ismét elővette a témát, mert újra kényszert érzett, hogy beszéljen az „ünnepségről”, no persze nem a lényegről. „A nézőtér merő hangorkán volt, zöld-fehér zászlók emelkedtek a magasba, percekig zúgott, zengett a stadion a kurjongatásoktól. (…) A fehér mezes győriek odaléptek a zöld mezes ferencvárosi labdarúgókhoz, és a gratuláció után átadták csokraikat. (…) A kezdés előtti rövid ünnepség végén két ferencvárosi védő, Novák és Dalnoki, két hatalmas csokor virággal felment a díszpáholyba, s átnyújtotta azt az ott helyet foglaló jugoszláv vendégeknek.” Az írás befejezése – ismerve az eseményeket – egészen frenetikusra sikeredett. „Ez volt az a mérkőzés, amelyről elégedetten távoztak a szurkolók.”
S hogy valaminek később történnie kellett, azt a Népsport belső lapjain található oktatócikk sugallta, melynek „A szurkolás szabályai” címet adták. A figyelemfelkeltő első mondat inkább szül zavart, mintsem rávilágítana a lényegre. „A sportszerűség olyan általános követelmény, amelyet a bíró, az edző, a sportvezető, a szurkoló, sőt az olvasó is elvár a sportolótól.” A szerző furcsa eszmefuttatást folytatott a bírók, az edzők, a sportvezetők felelősségéről, meg arról, hogy a sport a felnőttek játéka, amelynek szigorú szabályai vannak. Igaz az írás nem hosszú, de annál kuszább gondolatokat tartalmaz, és időnként igen furcsa irányokba kalandozik. „A szurkolásnak azonban nincsenek szabályai. Sajnos! A szurkolásnak ugyanis csak a jóízlés és a mértéktartás szab gátat. Ha ez hiányzik, vagy csak kis részben érvényesül, akkor a magukról megfeledkezett szurkolók ízléstelen kiabálásaikkal megcsúfítják a sporteseményeket, sportágra és sporteseményre való tekintet nélkül. Ha a szurkolásnak nincsenek is írott szabályai, azért a sportszerűség, amelyet a nézők a játékosoktól és versenyzőktől elvárnak, a nézőkre is kötelező.”7
Napokig kerülgette a forró kását a Népsport, végül szeptember 17-én
az egyik belső oldalon – jól eldugva – megjelent egy rövid hivatalos
közlés, „Az FTC elnökségének nyilatkozata” címmel. A szöveg teljes
terjedelme pedig így hangzott. „A Ferencvárosi Torna Club elnöksége
mélységesen elítéli azokat a rendzavarókat, akik az FTC-Győr mérkőzés
után provokatív magatartásukkal rombolták egyesületünk tekintélyét.
Ezekkel az emberekkel nem vállalunk közösséget, mint ahogy nem vállalhat
közösséget egyetlen becsületes ferencvárosi szurkoló sem. Tiltakozunk
az ellen, hogy felelőtlen rendzavarók magukat ferencvárosi szurkolóknak
nevezzék. Mi nagyon örülünk annak, hogy nagyszámú szurkológárdánk van, s
kérjük őket, hogy velünk együtt határozottan lépjenek fel e felelőtlen
rendbontókkal szemben.”8
Különös az egybeesés az FTC elnökségének nyilatkozata és dr. Sós György rendőr vezérőrnagy értékelésének az időpontja között…
Hivatkozások
ÁBTL 3.1.2. M-34523/4 334-335. Jelentés a szeptember 13-i FTC-Győr mérkőzésről, 1964. szeptember 24.
2 BFL XXXV. 1. a. 4/87. ő. e. Jegyzőkönyv az MSZMP Budapesti Végrehajtó Bizottsága üléséről, 1960. október 24.
3 Aetas Történettudományi folyóirat 30. évfolyam, 2015. 4. sz. 8. Takács Tibor, A Weidemann-ügy, 1961
4 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 247-257. Jelentés az 1964. szeptember 13-i FTC-Győr labdarúgó mérkőzés eseményeiről, 1964. szeptember 17.
5 Népszabadság, 1964. szeptember 22.
6 Népsport, 1964. szeptember 14.
7 Népsport, 1964. szeptember 15.
8 Népsport, 1964. szeptember 17.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. decemberi lapszámában.)
www.fourfourtwo.hu
Összeállítás a Történeti Levéltárban található dossziék és kordokumentumok alapján.
Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, Fortepan
Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.
A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozat legújabb részében arról ír, hogy anno mennyire félt a hatalom a Ferencvárostól. Ezt jól mutatja az az irdatlan mennyiségű irat, amelyet a klubbal kapcsolatban „gyártott” a kor állambiztonsága. Tucatnyi ügynököt szerveztek be csak azért, hogy a tisztek naprakészek legyenek a Fradiból. Szurkolótábora a rendszer ellenségének számított, hiszen az a kohéziós erő, ami összetartotta őket, nem illett bele a szocialista eszményképbe, rajongani tudniillik csak a rendszerért lehetett.
Fradi szurkolói lelkileg megszenvedték, hogy az ötvenes években egy ideig ÉDOSZ-nak, később pedig Bp. Kinizsinek keresztelték át szeretett klubjukat (és még a színeiket is elvették: a játékosok piros-fehérben futottak ki a pályára). Ennek a lelki traumának tudható be, hogy sorsközösséget vállaltak az elnyomott afrikai feketékkel, ezért a „Bakos Miklós” fedőnevű ügynök beszámolója szerint, az utcán „Szervusz, néger” és „Üdvözöllek, fekete” szöveggel köszöntötték egymást. „Indoklás, hogy a négereket és a fradistákat is ok nélkül ütik és mindketten a polgári jogokért harcolnak.”1 Az elnyomottság érzése évtizedekig rányomta a bélyegét a FTC-drukkerek lelkére, ami nem volt minden alap nélküli.
A BRFK vezetője, az 1964. szeptember 13-i, 0:0-ra végződő FTC–Győr mérkőzés utáni balhé kiértékelésekor sok mindent számba vett, csak a kiváltó okokat nem. Nyolc évvel az 1956-os forradalom után a régi reflexek még élénken éltek a hatalom birtokosaiban, ezért ugyanahhoz a narratívához nyúltak, mint a megtorlások idején. Felelősöket vettek elő a társadalom összes rétegéből, de még a nyugati, illetve imperialista követségek tagjait is felfedezni vélték a „rendbontók” között. Szerintük már megint mindenki hibás volt, csak ők nem. Sőt, értékelésük világossá tette, hogy ők csupán áldozatok voltak, hiszen, ha véletlenül csináltak is valamit, azt a jó szándék vezérelte, de mások félreértették azokat.
ELŐZMÉNYEK
Nem érte váratlanul a rendőrséget az a
rendbontás, ami az 1964-es bajnoki idényt lezáró Fradi–Győr rangadó
után történt. Mondhatni: akkor már másfél évtizede zajlott egy csendes
háború a hatalom és a ferencvárosi tábor között, és ez a feszültség az
aranyérem ünneplését megakadályozó rendőri intézkedések nyomán robbant
ki. Az ötvenes években Rákosiék erőből szaladtak neki az egyesület
szétverésének: a klub élére ültették a kommunista Münnich Ferencet, és
elvették a színét meg a nevét. A Ferencváros tábora mégis egységes
maradt, ezért Kádárék enyhébb módszerekhez nyúltak, hogy bizonyítsák: ők
elhatárolódnak az előző garnitúrától. De a lényeg tulajdonképpen
ugyanaz maradt. Az MSZMP Budapesti Végrehajtó Bizottsága (VB) ülésén
1960 októberében Gáspár Sándor (Kádár János bizalmasa és elvbarátja), a
fővárosi pártbizottság akkori vezetője, előterjesztette az FTC
középszerű klubbá való züllesztését. „Összmunkára van szükség ebben a
felső vezetőktől kezdve, okos politikai munkával a sportkörben dolgozó
kommunistákkal együtt ki kell gondolni a módot erre.” A VB Gáspár
felvetését helyénvalónak találta, és határozatot hozott róla. Az
„egyesület szétszedésének múltban alkalmazott módszerei nem váltak be”, a
„sportclub értékeit átmentve az egészet középszerű szintre kell
helyezni, az ott dolgozó kommunistákkal egyetértésben, hosszútávlati,
szisztematikus munkával.”2
Az új hatalmi rend lassan, szisztematikusan igyekezett
„felszalámizni” a klubot, mivel továbbra is „reakciós” és „fasiszta”
elemek gyűjtőhelyeként tekintett rá. Takács Tibor történész értékelése
szerint, olyan lépésekkel igyekezték leépíteni a Fradi-mítoszt, mint
hogy „a sajtóban ritkítani kellett a Ferencvárossal kapcsolatos
híradásokat (leállították az ún. »Fradi-tablókat«), vissza kellett
szorítani a kultusz olyan megnyilvánulási formáit, mint a Fradi-babák és
a Fradi-csokoládé, de Karinthy Ferenc Ferencvárosi szív című
novelláskötetének esetleges újrakiadását is meg kellett gátolni.
Előírták azt is, hogy a klub »semmiképp nem kerülhet előnyösebb
helyzetbe a többi sportegyesülettel szemben«, ezért felül kellett
vizsgálni az FTC állami és szakszervezeti támogatásának a mértékét,
illetve a fővárosi és az országos sportvezetésnek biztosítani kellett,
hogy az átigazolásoknál, erősítéseknél a zöld-fehérek ne élvezzenek
kiváltságokat. A rendbontások visszaszorítását a szurkolási lehetőségek
csökkentésével (a vidéki mérkőzésekre indított különjáratok
leállításával, valamint a nézőknek az edzőmérkőzésekről való
kitiltásával) kívánták megoldani.”3A felső vezetőség tehát beindította a gépezetet, de ehhez táptalaj kellett neki, amit a politikai rendőrség szolgáltatott. Döbbenetes mennyiségű jelentést írattak az ügynökeikkel, nem volt olyan szegmense a klubnak a szurkolóktól a vezetőségig, amelyet ne figyeltek volna meg. Így hát az FTC–Győr bajnoki után keletkezett események okait vizsgáló tanulmány, amelyet 1964. szeptember 17-én a BRFK irányítója, dr. Sós György rendőr vezérőrnagy rendőrkapitány vezetett elő az állambiztonság főnökének, Galambos Józsefnek, rögtön az elején leszögezi az általuk vélt rideg tényeket. „Az FTC–Győr mérkőzés után ellenséges, ellenzéki, huligán, garázda elemek részéről végrehajtott rendzavarás betetőzése volt annak a folyamatnak, ami az utóbbi években az FTC mérkőzésein előfordult.” A korszellemet jól idéző írás rávilágít egy médiatörténeti fordulópontra is; a sajtó fejlődésével egyenes arányban változott hazánkban a szurkolói kultúra is. „1962-ben még elkoboztuk a zajeszközöket és a zászlókat, később azonban – mivel a nemzetközi mérkőzéseken a külföldi szurkolók ilyeneket használtak, másrészt a tv közvetítései révén ez széles körben ismertté vált – engedélyeztük ezek használatát.”
Ennek köszönhetően a szellem kiszabadult a palackból, és a rendvédelmi szervek kezéből kicsúszott az irányítás. Értékelésük szerint a Fradi-meccsek politikai megnyilvánulásokká fajultak, és a több száz fiatalból álló csoportok „arénázó szélsőséges elemekké” züllöttek. Először akkor tapasztaltak ilyesmit, amikor 1963-ban 14 év után újra bajnokságot nyert a Ferencváros. „1963 nyarán a bajnokság befejezése alkalmával, az FTC-Szeged mérkőzésen már erőteljesebb rendbontásra került sor, ahol a fellépő rendőröket füttykoncert és ütemes »csürhe« jelzővel illették. A mérkőzést követő utcai tüntetést csak a kivezényelt rendőri erők erélyes intézkedése akadályozta meg. Később a Népstadionban lejátszásra kerülő moszkvai Dinamó-FTC közötti barátságos mérkőzés alkalmával a résztvevő szurkolók részéről rendkívül éles szovjetellenes hecckampány folyt, amely pl.: »ki hívott ide benneteket? Menjetek vissza Moszkvába, csürhe ruszkik, fatuskók« ütemes kiáltásokban nyilvánult meg, mely nagy felháborodást keltett a sportszerető közvéleményben.”
Karinthy Ferenc: Ferencvárosi szív
Miután a Ferencváros az Üllői út helyett a Népstadionban fogadta ellenfeleit, s a találkozókon egyre nagyobb „zászlós”, „zajeszközös” tábor lepte el az N-, O-, P-, R-, S-szektorokat. 1964-ben a futballcsapat kiválóan játszott, ezért a Fradi-tábor az idény végére egyre csak nőtt, és a hatalom szerint egyre nagyobb veszélyt jelentett. „Az FTC–Debrecen mérkőzés után Albert képpel vonultak a pályaudvarhoz, s a különvonatokon csak a rendőri erők jelenléte biztosította a rendet.” Pár „garázda elemet” előállított a rendőrség, akik között voltak különféle büntetett előéletű személyek, pártházat megrohamozó ellenforradalmárok, de még nyilasok és egykori internáltak is. „Megállapítottuk, hogy a »veszélyes ellenség«-ként kezelt elemek közül többen aktív tagjai az FTC szurkoló táborának.” Ezek az „elemek” még olyan mérkőzéseket is megzavartak, ahol a zöld-fehérek nem játszottak. „A mérkőzések légköre az őszi bajnokságban e huligánok részéről fokozottan ellenségessé vált és az MTK-Debrecen augusztus 30-i népstadioni labdarúgó-mérkőzésen rendkívül szélsőséges, gúnyolódó megnyilvánulások hangzottak el. Pl.: »Sándor, Bödör, Halápi, elmehettek kapálni.« »Libabőrös Kovalik«, »Kopasztják a libát«, stb.”
A rendbontás miatt az MTK elnöke feljelentést tett az MSZMP Országos Központjánál, valamint a Budapesti Rendőr-főkapitányságnál. Erre a szurkolók „a klubelnök irodájának ajtajáról letörték a névtáblát”, majd a botrányos viselkedést folytatva, a Tatabánya-mérkőzésen addig elképzelhetetlen dolgot műveltek: „Az egyik FTC szurkoló pl. megütött egy munkásőrt.”
Ilyen előzmények után érkezett el az 1964-es idényt lezáró FTC–Győr meccs, amely után a ferencvárosi szurkolósereg a bajnokság megnyerését akarta megünnepelni. „Minden jel arra mutatott, hogy a bajnokság befejezésekor nagyobb arányú rendbontás végrehajtását tervezik. Többoldalú adataink szerint, az FTC bajnokságát, illetve Albert Flórián sérüléséből való felgyógyulását »méltóan« akarták megünnepelni.” Ez abból állt, hogy gyűjtést szerveztek zászlók, kolompok, nagyméretű Albert-kép és különböző rendbontásra alkalmas eszközök megvásárlására. „A rendbontás szervezettségét részletekbe menően nem tudjuk teljesen bizonyítani, de többoldalú értesüléseink szerint, többen felkészültek és közösen megbeszélték az abban való részvételt. Az R szektorban huligánok között ülő KISZ fiatalok már a mérkőzés folyamán felhívták figyelmünket, hogy egymás között osztogatják a fáklyákat, amelyeket a mérkőzés végén kívánnak meggyújtani. Tudomásunkra jutott, hogy az egyik FTC szurkoló a mérkőzés előtt az egyik épületről ellopta a magyar nemzetiszínű zászlót és a piros színt a zászlóból kivágva, zöld-fehér FTC zászlót készített.”
A régi Üllői úti Fradi-pálya és a közönségverseny táblája 1949-ből
MEGELŐZÉS
Elsődleges céljuk volt a biztonsági
szerveknek, hogy a nagyobb botrányt megelőzzék. Kezdettől fogva hibát
hibára halmoztak, és a túlbuzgó igyekezetük visszafelé sült el. Először
is a tudomásukra jutott „huligánok” közül, egy héttel a meccs előtt,
beidéztek a különböző kapitányságokra „19 hangadó személyt” és
figyelmeztették őket a következményekre. Emellett részletes biztosítási
tervet dolgoztak ki az operatív, közrendvédelmi és rendészeti
vonatkozásban, és kisebb hadsereget vezényeltek ki a stadionba. „A terv
alapján 150 fő operatív tiszt, 26 közrendvédelmi tiszt, 400 beosztott
rendőr, 10 lovas rendőr, 6 URH gépkocsi és 500 önkéntes rendőr vett
részt a mérkőzés biztosításában.”
Azután a IX. kerületi pártbizottság első titkárához behívatták az FTC
párttitkárát és a klub egyik vezetőségi tagját. Utólag már tudjuk, hogy
ezen a megbeszélésen követték el a „rendfenntartók” az egyik legnagyobb
hibát, amiből később a felfordulás keletkezett. Itt ugyanis elvetették
az FTC elnökségének azt a javaslatát, „hogy nagyarányú ünnepséget
rendezzenek, mind a pályán, mind az igazgatósági épület előtt”. Ehelyett
egy jóval fapadosabb megoldást javasoltak. „Abban állapodtak meg, hogy a
mérkőzés előtt a Magyar Labdarúgó Szövetség részéről röviden köszöntik a
csapatot, majd a mérkőzés végén a játékosoknak virágcsokrot nyújtanak
át, a csapat meghajol a közönség felé és levonul. A játékosok a mérkőzés
után gépkocsikba szállnak és elmennek a Hársfa étterembe.”A rendszer politikai erőszakszerveinek képviselői ezt a teljesen irreális programot akarták betartatni, amire semmi esély sem volt. A hosszú éveken át tartó megaláztatás és nyeretlenség után a szurkolók és a Ferencváros játékosai is felhőtlen ünneplésre vágytak, így az első pillanattól fogva – a tervezettől eltérően – egészen másképp alakultak az események. „A megállapodásokat az FTC elnöksége azonban nem tartotta be” – háborodott fel dr. Sós György rendőr vezérőrnagy. – „A mérkőzés előtt Dalnoki és Novák programon kívül virágot vitt a díszpáholyba, majd a mérkőzés végén Dalnoki vezetésével a csapat többsége a »gyertek ide« felhívásra az őrjöngő, zászlót lobogtató szektor közönségéhez ment. Ezzel fokozódott a hecckampány, melynek során meggyújtották az újságokat és a Népstadion jelentős részét elborította az égő papír.” Ugyan a rendezők megpróbálták jobb belátásra bírni a szurkolókat és felszólították őket az égetés beszüntetésére, de a botrányt már nem tudták megakadályozni. „Az FTC elnöksége a megállapodás ellenére, nem értesítette a szurkolókat az igazgatósági épület elé tervezett ünneplés elmaradásáról, és főleg az N, O, P, R, S szektorokban lévő több ezer főnyi közönség hangoskodva, tüntető jelszavakat kiabálva, az igazgatósági épület felé tódult.” És hogy azt a bizonyos „megállapodást” mennyire rúgta fel az FTC vezetősége, a rendőrség szerint jól bizonyítja az az arcátlanság „hogy a mérkőzés befejezése után az FTC játékosokat vivő autóbusz nem a Hársfa étterembe, hanem az Üllői úti FTC pályára ment, arra való hivatkozással, hogy ott van Albert, Rákosi és Dalnoki gépkocsija.” Több se kellett a megvadult tömegnek, azonnal a busz után eredtek: „gyerünk az FTC Üllői úti pályájára ünnepelni!” – skandálták.
1949: pénztárak az Üllői úton
A BALHÉ
Amikor a tömeg távozni akart a
Népstadionból, rendőrkordon állta útját. A szembenálló felek eleinte
állóháborút vívtak, a szurkolók különböző megjegyzéseket zúdítottak a
rendőrökre, mint „csürhék”, „parasztok”, amelyek ütemes szólamokká
erősödtek. Eleinte tettlegességig nem fajult a dolog, egészen addig a
pillanatig, amíg a rettegő hatalom „parancsnoka a kiabáló tömeget
szétoszlásra szólította fel, s miután ennek nem tettek eleget, adott
utasítást a lovasrendőröknek az oszlatás megkezdésére.”
Csakhogy a hatalmas létszámú emberseregtől nem maradt elég helyük a
lovaknak, mivel körbevették őket és „megkísérelték az egyik lovasrendőrt
a lóról lerántani.” Egy századosi jelentés arról számolt be, hogy a
felpaprikázott hangulatban páran elvesztették a fejüket és „ne hagyjátok
magatokat, húzzátok le őket a lóról, piszkos csibészek” jelzőkkel
hergelték egymást. A rendőri szakszerűségre innentől nem lehetett
támaszkodni, és a kelepcébe került egyenruhások a brutalitásban látták a
kiutat. „Ezt követően a biztosítás parancsnoka utasítást adott, hogy
nagyobb távolságról vágtatva a lovasrendőrök szorítsák ki a tömeget a
Népstadion területéről, illetve a sorfalban álló rendőrök kezdjék meg a
tömeg oszlatását.”Az erőszak általában erőszakot szül, ezért nem meglepő, hogy a feldühödött szurkolósereg elveszítette a fejét. Kőzáport zúdítottak az őket körbe vevő rendőrökre, a mellékkijáratnál pedig egy hattagú rendőregységet rohamoztak meg és „Gyarmati r. őrvezetőt földre teperték, aki a rá mért ütések elhárítása érdekében riasztólövést adott le.” Az őrvezető bántalmazása közben az őrjöngő „huligánok” olyanokat kiabáltak, mint „üsd agyon a piszkos zsernyákot, gyújtsd meg rajta a fakabátot”. A jelszavak skandálása ezután is folytatódott és egyre dühösebb lett. A Népstadion kerítéséhez beszorított emberek azt ordítozták, hogy „csürhe, gyilkosok, újból megmutattátok kik vagytok.” Egy ismeretlen személy állítólag azt vágta a rendőrök fejéhez, hogy „banditák, olyanok vagytok, mint 1956-ban voltatok.” De a kijáratnál rekedtek is rendszerellenes rigmusokat harsogtak: „kötelet a zsaruknak, le a pribékekkel, le a kommunistákkal.”
Ferencváros–SZEAC, 1963. június 30.
LECSILLAPODNAK A KEDÉLYEK
A forradalom óta először történt
ekkora rendbontás Budapest utcáin, ami roppant kényessé tette az
incidenst. Ezért fordulhatott elő, hogy Fejes Lászlót – a Képes Sport
riporterét – vizsgálat alá vonták, mert fényképes felvételeket mert
készíteni a tömegről és az intézkedő rendőrökről. Fejestől a filmeket
elkobozták, amire azért volt szükség, mert a hivatalos értékelésben az
önvizsgálatra képtelen hatalom megállapította, hogy az alkalmazott
eljárások szakszerűek voltak. „Megállapításunk szerint a rendőri
intézkedések célszerűek és helyesek voltak, mert ha az igazgatósági
épület előtt a tervezett ünneplés létrejön, lehetetlenné vált volna
mindennemű intézkedés és az utcákat teljesen ellepte volna a különböző
jelszavakat kiabáló fáklyás tömeg. A biztosításban résztvevő rendőri
egységek bátran és határozottan hajtották végre a parancsokat. A
lovasrendőrök mellett a gyalogos egység is tervszerűen, szervezetten
oldotta meg feladatát, az operatív erők pedig következetes
magatartásukkal elősegítették a kiemelések és az előállítások gyors
végrehajtását.”
Az utcai összetűzés után a BRFK rendőri és operatív szervei 53
személyt állítottak elő, akik közül 13 büntetett előéletű volt.
Garázdaság és izgatás vádjával 11 fő ellen indítottak eljárást.
„Ugyancsak garázdaság miatt – szabadlábon hagyás mellett – 27 személy
ellen kezdeményeztünk eljárást, 11 fő 15-16 éves fiatalkorút – eljárás
kezdeményezése nélkül – szüleik jelenlétében történt figyelmeztetés után
szüleiknek átadtunk.” A jelentés beszámol egy személyről, akit csak a
mérkőzés kedvéért engedtek ki az Országos Elmegyógyintézetből, valamint
egy körözött fiatalkorúról, akit visszaszállítottak az aszódi
javító-nevelő intézetbe. Egy illetővel szemben pedig hivatalos személy
ellen elkövetett bűntette miatt indított vizsgálatot a Fővárosi
Főügyészség.
KÖVETKEZTETÉSEK
Dr. Sós György rendőrkapitány
önigazolásokban gazdag jelentése még véletlenül sem kereste a
rendszerben a hibát. A jól megszerkesztett, de téveszméktől sem mentes
szöveg annak az aggodalmának adott hangot, hogy hisztérikus hangulat
kezdi körülvenni a Ferencvárost. Értékelése szerint ezt a hisztériát
„jóhiszeműen” táplálja a televízió, a rádió, az írott sajtó, valamint az
ipari és más szervek. Szerinte ez „egészségtelen” és rendkívüli
méreteket öltő probléma. Tehát a felelősség kizárólag másé lehetett,
ezért „meg kell állapítani – fűzte tovább a gondolatait Sós –, hogy a
különböző sportszervek, mint az MLSZ és az FTC elnöksége, a Népstadion
igazgatósága, a hosszú időn át folytatott rendbontással szemben nem tett
meg minden intézkedést.” Sőt, mint kiderült, a felelősség még a
játékvezetőket is illeti, hiszen a szurkolói viselkedés miatt a bírók
egyetlen alkalommal sem szakítottak félbe mérkőzést. A vezérőrnagy még a
sporthivatal felelősségéről sem volt rest szót ejteni. „Az MTST
elnöksége egy alkalommal sem tárgyalta meg a rendbontással kapcsolatos
kérdéseket és nem tudtak időben megfelelő intézkedéseket hozni a
súlyosabb esetek megakadályozása érdekében. A mérkőzéseket rendező
sportszervek nem vállalnak felelősséget semmiféle szempontból.”
1958: munkásőrök a Köztársaság téren
Nem irányították egyértelműen az FTC sportolói és az FTC baráti kör magatartását. A mérkőzés után az FTC elnökhelyettese elmondotta, hogy az elnökség sorozatosan nem tartja be a különböző szintű megállapodásokat.
A Budapesti Pártbizottság és a IX. kerületi Pártbizottság több esetben felvetette a problémákat, ennek ellenére Végh elvtárs időnként »mártíromság« hangulatába esik és ilyenkor a különböző – felsőbb szervek által hozott – intézkedéseket FTC ellenesnek minősíti, az FTC »elnyomottságát« hangoztatja.
A IX. hó 13-i mérkőzést megelőző pártbizottsági megbeszélés után is – mikor az elnökhelyettes ismertette vele a megállapodásokat – Végh elvtárs felháborodva hangoztatta, hogy az FTC-nek úgy látszik semmit sem szabad csinálnia, de ha a Honvéd, vagy más csapat a bajnok azoknak mindent lehet. A IX. kerületi PB titkárával és a Főkapitány helyettesekkel kapcsolatban kijelentette, hogy »mit ugrálnak azok, majd én elmegyek X.Y. elvtárshoz.«
Az elnökhelyettes szerint intézkedéseiben, kijelentéseiben Végh elvtárs felelőtlen megállapításokat hangoztat, az FTC-beli szereplésétől maradandó népszerűséget vár. A rendőri intézkedéssel kapcsolatban – Végh elvtárs tájékoztatása szerint – az FTC-n belül olyan hangok is hallatszottak, hogy »csavargók, mit csináltak velünk, szétverték a szurkolóinkat, stb.« Ez a magatartás azért is veszélyes, mert az FTC vezetősége elvesztette uralmát a szurkolótábor egy része felett, nem tudják befolyásolni őket és a jelentős számú huligán tömeg az elnökség álláspontját magára nézve nem tartja kötelezőnek.
Ebből adódik az a hibás álláspont, hogy az FTC elnyomott csapat és sportegyesületi élet helyett különböző üzemekben, iskolákban tartanak előadásokat és szervezik az FTC kis csoportjait. Nem értik, hogy az FTC sportegyesület és nem politikai tömegszervezet.”
Az FTC csapata a Szeged ellen
FELADATOK
Megállapítást nyert, hogy sokkal
szélesebb körben kell a Ferencvárosi Torna Clubbal foglalkozni, mint
korábban. Az ügynökök eddig csak a felszínt kapargatták, ezért „nem
tudtunk elég mélyen behatolni azon elemek közé, akik tudatos szervezői a
tömeghangulat szításának és ellenséges cselekményeknek.” További
operatív munkára volt szükség, hogy „az FTC köré tömörülő nacionalista,
ellenséges érzelmű” hangadókat felderítsék. Innentől kezdve különös
figyelmet érdemelt szinte mindenki a társadalomban, de még a hivatalos
személyek körében is. Az ellenséges nyugati, illetve imperialista
követségekkel kapcsolatban állók, sőt még az „ellenséges értelmiségi,
egyetemista, klerikális, illetve egyéb ellenséges körökkel kapcsolatban”
állók is gyanúsak voltak.
A szurkolói csoportokat elnevezték „fertőzött galerik”-nek, és úgy
vélték, hogy nem ártana szélesebb nyomozást végezni, hogy feltérképezzék
„az ellenséges nyugati körök elképzeléseit és terveit, az FTC köré
tömörült tömegek felhasználását és mozgatását illetően”. A BRFK
Politikai Osztályának ezzel foglalkozó elhárító csoportjának
megerősítését szorgalmazták, valamint fokozottabb hálózati ellenőrzés
alá vonták a „szélsőséges FTC szurkolók” által rendszeresen látogatott
helyeket, úgymint az FTC edzőmérkőzéseket, a Totó-Lottó irodákat és
egyes kávéházakat és kocsmákat. A sportrendezvények biztosítására is
szigorúbb intézkedéseket szorgalmaztak. Javasolták, „hogy az MTST a
játékvezetői testülettel együtt utasítsa a mérkőzést vezető bírókat,
hogy rendbontás esetén a mérkőzéseket szakítsák félbe.” Ennek célja
sportbaráti volt, hiszen „ezzel elérhető, hogy a becsületes,
sportszerető közönség szembeforduljon a garázda, rendbontó elemekkel.”A „Nagy Testvér” még attól sem rettent vissza, hogy az MTST-t arra utasítsa, hogy a rendet fenntartani nem tudó egyesületek mérkőzéseit száműzzék vidékre. Okulva az FTC–Győr bajnoki után lejátszódó eseményekből, még a kettős rangadók létjogosultságát is megkérdőjelezték. „Amennyiben más mérkőzések az FTC közönsége előtt nyugodt keretek között nem biztosítható, azokat akadályozzák meg. A Népstadion jegyeinek elosztását úgy kell megváltoztatni, hogy az egyes szektorokban ne tömörülhessenek a garázda elemek.”
Intézkedéseket vártak el arra vonatkozóan, hogy az FTC elnöksége rövid időn belül változtassa meg a „helytelen magatartását”. A nevelő hatás érdekében utasították őket, hogy rendezőgárdát hozzanak létre a Baráti Körrel közösen, „amely a rendbontók ellen hatásosan fel tud lépni”.
Gáspár Sándor
MIT ÍRT A SAJTÓ A BALHÉRÓL?
Akár egy szóval is meg lehetne
válaszolni a kérdést, mert nyilvánvalóan igyekeztek a legmélyebben
elhallgatni a történteket, de a helyzetre való tekintettel jobban
megvizsgáltuk a korabeli sajtó viselkedését. Azokban a napokban a
sporttal és a politikával foglalkozó újságíróknak szerencséjük volt,
mert kiváló paravántörténetekkel el tudták fedni az eseményeket. A
sportosok írhattak a tokiói olimpiára készülő magyar csapatról, az
utóbbiak pedig Josip Broz Tito jugoszláv elnök és kísérete érkezéséről.
Érdekes történelmi egybeesés, hogy éppen akkor jött látogatóba Tito,
amikor forradalmi állapotok alakultak ki a Rákóczi úton. Kádár János
ugyanis főleg Tito ajánlásának köszönhette 1956 novemberében, hogy a
szovjetek őt választották magyarországi helytartónak, és nem Münnich
Ferencet. Tito ugyanis úgy vélte Hruscsovval szemben, hogy Kádár inkább
zsarolhatóbb a múltja miatt, mint Münnich, és mint Rákosi Mátyás egykori
belügyminisztere, alkalmasabb is a rendteremtésre. Kizárhatjuk annak a
lehetőségét, hogy a történtekről nem értesülhettek a jugoszláv vendégek,
hiszen a díszpáholyban déli szomszédaink küldöttségének egy része is
helyet foglalt – valamint a két nép barátságának a jeléül jugoszláv bíró
dirigálta a mérkőzést.
A napilapok egytől egyig szó nélkül hagyták a botrányt, mind a
belföldi, mind a sportrovat hasábjain. Mindössze néhány mondatos
ismertetőt adtak a mérkőzés és a bajnokság végeredményéről.Jóval az események után, szeptember 22-én, egyedül a Népszabadság írt egy dörgedelmes glosszát „Alvilági alakok a lelátókon” címmel. Az Sz. L. monogramú szerző úgy értékelte a botrányban részvevőket, mint olyan börtöntöltelékeket, „akik tipikus képviselői a járókelőkbe belekötő huligánoknak, a fiatal nőkkel erőszakoskodóknak, az éjszaka sötétjében surranó tolvajoknak. Röviden: az alvilág alakjai ők (…) már ránézésre sem lehetne elhinni róluk, hogy tisztességes, rendes emberek.” Az olvasó ezek után név szerint is megismerhette az „alvilág alakjainak” egy részét, mert „mint utólag kiderült, a mérkőzés botránykeverői, vagyis az előállítottak kétharmad részükben büntetett előéletűek.”5 Az újságíró nem volt rest ugyanazokat a fő feladatokat felsorolni a cikkében, mint amiket Sós rendőrkapitány is kiemelt a jelentésében. Lényegesnek ítélte meg, hogy a sportpályák körüli huliganizmus és az erőszakoskodó elemek kitiltásra kerüljenek a lelátókról.
Eleinte a Népsport sem közölt az utcai harcokról semmit. A mérkőzés utáni napon, a címlapon pár sort szentelt az FTC–Győr meccs beszámolójának. „A Népstadionban a volt bajnok és az új bajnok küzdelme csak a második félidőben hozott izgalmas, színvonalas játékot. A Ferencváros közelebb állt a győzelemhez, a győriek azonban nagy lelkesedéssel védték kapujukat.” A belső oldalon Várkonyi Sándor újságíró – aki valószínűleg nem tudott a belügy és az FTC elnökségének titkos megállapodásáról –, rövid, de annál lelkesítőbb tudósítást adott az „ünnepségről”. „A mérkőzést kedves kis ünnepség előzte meg. Előbb a győri labdarúgók nyújtottak át virágcsokrokat az idei bajnokcsapat tagjainak, majd pedig az előmérkőzés két csapatkapitánya, Sárosi és Kovács III gratulált a zöld-fehér csapatnak a szép sikerhez. Ezután a zöld-fehér szurkolók küldöttsége nyújtotta át a virágait a ferencvárosi fiúknak.”6 Majd hosszabb értékelés következett a mérkőzés 90 percéről.
Egy nappal később a Népsport ismét elővette a témát, mert újra kényszert érzett, hogy beszéljen az „ünnepségről”, no persze nem a lényegről. „A nézőtér merő hangorkán volt, zöld-fehér zászlók emelkedtek a magasba, percekig zúgott, zengett a stadion a kurjongatásoktól. (…) A fehér mezes győriek odaléptek a zöld mezes ferencvárosi labdarúgókhoz, és a gratuláció után átadták csokraikat. (…) A kezdés előtti rövid ünnepség végén két ferencvárosi védő, Novák és Dalnoki, két hatalmas csokor virággal felment a díszpáholyba, s átnyújtotta azt az ott helyet foglaló jugoszláv vendégeknek.” Az írás befejezése – ismerve az eseményeket – egészen frenetikusra sikeredett. „Ez volt az a mérkőzés, amelyről elégedetten távoztak a szurkolók.”
S hogy valaminek később történnie kellett, azt a Népsport belső lapjain található oktatócikk sugallta, melynek „A szurkolás szabályai” címet adták. A figyelemfelkeltő első mondat inkább szül zavart, mintsem rávilágítana a lényegre. „A sportszerűség olyan általános követelmény, amelyet a bíró, az edző, a sportvezető, a szurkoló, sőt az olvasó is elvár a sportolótól.” A szerző furcsa eszmefuttatást folytatott a bírók, az edzők, a sportvezetők felelősségéről, meg arról, hogy a sport a felnőttek játéka, amelynek szigorú szabályai vannak. Igaz az írás nem hosszú, de annál kuszább gondolatokat tartalmaz, és időnként igen furcsa irányokba kalandozik. „A szurkolásnak azonban nincsenek szabályai. Sajnos! A szurkolásnak ugyanis csak a jóízlés és a mértéktartás szab gátat. Ha ez hiányzik, vagy csak kis részben érvényesül, akkor a magukról megfeledkezett szurkolók ízléstelen kiabálásaikkal megcsúfítják a sporteseményeket, sportágra és sporteseményre való tekintet nélkül. Ha a szurkolásnak nincsenek is írott szabályai, azért a sportszerűség, amelyet a nézők a játékosoktól és versenyzőktől elvárnak, a nézőkre is kötelező.”7
Az 1963-as Dinamo-meccs, ami kiverte a biztosítékot
Különös az egybeesés az FTC elnökségének nyilatkozata és dr. Sós György rendőr vezérőrnagy értékelésének az időpontja között…
Hivatkozások
ÁBTL 3.1.2. M-34523/4 334-335. Jelentés a szeptember 13-i FTC-Győr mérkőzésről, 1964. szeptember 24.
2 BFL XXXV. 1. a. 4/87. ő. e. Jegyzőkönyv az MSZMP Budapesti Végrehajtó Bizottsága üléséről, 1960. október 24.
3 Aetas Történettudományi folyóirat 30. évfolyam, 2015. 4. sz. 8. Takács Tibor, A Weidemann-ügy, 1961
4 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 247-257. Jelentés az 1964. szeptember 13-i FTC-Győr labdarúgó mérkőzés eseményeiről, 1964. szeptember 17.
5 Népszabadság, 1964. szeptember 22.
6 Népsport, 1964. szeptember 14.
7 Népsport, 1964. szeptember 15.
8 Népsport, 1964. szeptember 17.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. decemberi lapszámában.)
www.fourfourtwo.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése