Egy szívszorító történet...
„A verbuválás személyes agitáció útján is folyni fog”
Manapság azt mondanánk, közösségépítés, a húszas években nem volt ilyen fennkölt neve a drukkercsoportok szerveződésének. Hogyan alakult ki a legnépszerűbb magyar klub, a Ferencváros szurkolótábora, amely az első volt az országban?
A labdarúgó-mérkőzések a kezdeti időszaktól vonzották a nézőket, mai szóhasználattal: szurkolókat. A Ferencváros – vagy ahogyan a drukkerek becézték, a Fradi – az 1920-as évek alkonyán szervezett formában látott hozzá hívei toborzásához. Más kérdés, hogy az úgynevezett B-közép – ha lehet azt mondani – spontán módon verbuválódott, de mindenképpen a későbbi szurkolói szerveződések alapja. A szurkolói csoport a B-lelátó előtti állóhely drukkereiből alakult, 1928-ban Radványi Pál alapította. A nézőtéri hely cirka a felezővonalnál volt, az idők kezdetén maga Radványi emelte magasba a Ferencváros zászlaját, és a mérkőzések megkezdése előtt ő vezényelte a csoportnak: „Háromszoros éljen a Fradinak!” S erre hangzott fel az egyre dagadó szurkolótáborban: „Éljen, éljen, éljen!”
Ezt tapasztalva határoztak úgy a klubnál, hogy egyesületbe tömörítik a közönséget, mivel – ahogyan a Nemzeti Sport 1929. január 21-én írta – „nagyon fontos körülmény a csapatnál uralkodó jó szellem kialakítása és ébrentartása is”, továbbá „jelentősen megerősíti egy csapat harci készségét és teljesítőképességét, ha érzi, hogy közönsége tömeges és zárt sorokban áll mögötte”. Az Üllői úton elismerték, profi bajnokság első két idényének megnyerése nagyban köszönhető a csapat szurkolóinak. A toborzási mozgalom ötletét Szigeti Imre, az FC elnöke a Barcelona mintájára vetette fel – a katalán klubnak a törzstagokon kívül 500 rendes és mintegy 10 ezer pártoló tagja volt. Nem volt titok, hogy a tömörülés élére a társadalmi élet több kitűnőségét igyekszik megnyerni az FTC. Ám nem csupán érzelmi alapja volt a szerveződésnek, hanem anyagi támogatást is elvárt a tagoktól. Az akció teendőit 25 főből álló bizottság tárgyalta meg, s másnap, 1929. január 29-én délelőtt 10 órától a magyar klubok történetében először megkezdődött a szervezett szurkolói tagság toborzása: „A verbuválás személyes agitáció útján is folyni fog.” Az úgynevezett „rendes tagok” havi öt pengő hozzájárulás mellett egyben a Ferencváros tagjaivá is váltak, a másik csoport, a pártoló tagok, három pengőt fizettek az egyesületi kasszába. Előbbiek a B-tribünön a páholyba ülhettek, utóbbiak ugyanezen a lelátórészen számozott ülést kaptak. A rendes tagok fehér, a pártolók zöld igazolványt birtokoltak.
Szigeti azt sem hallgatta el, hogy a profi futballba belevágó Ferencvárost (is) az adók annyira nyomják, hogy csakis átszervezéssel van lehetőség a kilábalásra az anyagi gondokból. A toborzók egyébként igyekeztek a belépni szándékozók kedvébe járni: nem kellett az akkoriban bizony külvárosnak minősülő Üllői útra, a pályához kibumlizniuk, az érdeklődőket a frekventáltabb helyen, a József körút 52. számú házban várták, ahol a Bodó kávéház és Márkus étterem is állt. A terv megvalósításának lehetőségét tekintve a sportlap megállapította, hogy a vezetők többsége „elég nagynak és áldozatkésznek tartja a zöld-fehérek táborát ahhoz, hogy ez a klub megalakítható legyen”. Hogy bejött-e az elképzelés? Nos, három óra alatt 80 rendes és 84 pártoló tag jelentkezett, két nap alatt ez a szám több mint ezerre rúgott, néhány hét alatt már 4000 tagot számláltak! A szlogen – manapság így hívnánk – a következő volt: „Minden igazi Ferencváros-hívő szívében a Ferencvárost, a szíve fölött a tagsági igazolványt hordja!” A sportlap nem rejtette véka alá véleményét: „Mi bízunk benne, hogy a közönség szeretettel fogja felkarolni az új eszmét és a magyar sportban új lehetőségek kapuját fogja megnyitni a Ferencváros kezdeményező akciója.”
Márciustól nagyobb irodát nyitottak a jelentkezőknek az Üllői út 40. alatt, a három helyiség falait a csapat játékosa Obitz Gábor festette ki – természetesen két szín dominált, a zöld és a fehér. 1929 áprilisában a jelvény is megújult. A fradisták megbízták a művész-polihisztor Manno Miltiadest – az egykori BTC első magyar gólkirályát –, hogy az FTC részére tervezzen új jelvényt. Az ő nevéhez fűződik a a turulmadaras Fradi-jelvény, amelynek főalakja a karmai között futball-labdát szorongató bronzsas, a labda körül zománcozott pajzzsal, közepén Ferencváros felirattal. Április 3-tól ez lett a profi együttes hivatalos szimbóluma, amelyet a játékosokon kívül csak a tagok hordhattak. Rendes tagok két pengőért ezüstjelvényt, a pártoló tagok 1.20-ért bronzjelvényt kaphattak, amelyet csak tagságuk igazolása ellenében vehettek át.
Június 6-án a labdarúgók az egyesület története során először tengerentúli túrán vettek részt. A behajózáshoz a Keleti pályaudvarról induló csapat tagjai kis zöld-fehér és nemzeti színű zászlókkal a kezükben integetve búcsúztak. Mailinger Béla – aki 1931-től az FTC elnöke lett – hivatalosan is elbúcsúztatta a fiúkat, felhívta a figyelmet a zöld-fehér színekhez méltó viselkedésre: „Az ablakon zöld-fehér zászlót nyújtanak fel, s dörgő éljennel adnak a zászló átadói kifejezést érzelmeiknek. Ez a zászló, ami a B-tribün előtt, az úgynevezett B-közép frontján minden mérkőzésen ott lengett a nézők feje felett, amely sok Ferencváros-diadalt látott. A B-közép azt tartja, hogy a zászló a csapat kabalája.” A B-közép zászlóját a túra során az 1928-as olimpián és a két évvel későbbi világbajnokságon aranyérmes Uruguay 3:2-es legyőzésével világszenzációt arató Fradi játékosai hazahozták, és aláírásukkal díszítve visszaadták a szurkolóknak, akik a túra kiváló eredményeit hímezték a már-már ereklyének számító klubjelképre.
A szurkolói közösség kialakulásáról írva fontos megjegyezni, hogy ez volt a B-közép első híres zászlója, amelyet az évtizedek folyamán megőrzött egy-egy drukker. Ez a zászló jelenleg is a klubarchívum becses darabja, Vincze Andor adományozta 1972-ben az egyesületnek. Az első „zászlós” a már említett Radványi Pál, aki egyben a szurkolók szóvivője, később az amatőr FTC titkára, majd igazgatója volt. Az 1933-ban elhunyt fődrukker emlékét a B-tribünön elhelyezett bronz mellképes márvány emléktábla őrizte, az év legjobb Fradi-sportolója pedig Radványi-díjat vehetett át. A zöld-fehér zászlóhoz az 1937-es KK-győzelem után dr. Sárosi György hozott bambuszból készült összeszerelhető zászlórudat, amelyen 1950-ig lengett a zászló. A Baráti kör főtitkára, Hélisz József a kör honlapján megírta, hogy a B-közép mintájára a profizmus évei alatt az A-lelátó oldalánál lévő játékoskijáró melletti állóhelyi részen is helyet foglalt egy szurkolói csoport, amely a Budai B-közép nevet viselte.
A cikket zárjuk a napjainkban is hallható „Hajrá, Fradi!” biztatás keletkezésének történetével. Az 1931. október 25-én a zöld-fehérek 5:1-es győzelmével végződő Ferencváros–Vasas mérkőzésen Radványi Pál, a B-közép vezetője a magyarosítás szellemében társaival a „Tempó, Fradi!” helyett „Hajrá, Fradi” biztatást skandálta. „Amikor megmagyaráztam, hogy el kell hagyni a tempózást, a körülöttem állók egyszer sem tévesztették el. A távolabb állók aztán mindjobban belejöttek” – idézte a sporttörténeti esemény kapcsán Radványit a zöld-fehér klub legendás krónikása, Nagy Béla a Fradi Futballévszázad című könyvében.
„A verbuválás személyes agitáció útján is folyni fog”
Manapság azt mondanánk, közösségépítés, a húszas években nem volt ilyen fennkölt neve a drukkercsoportok szerveződésének. Hogyan alakult ki a legnépszerűbb magyar klub, a Ferencváros szurkolótábora, amely az első volt az országban?
A labdarúgó-mérkőzések a kezdeti időszaktól vonzották a nézőket, mai szóhasználattal: szurkolókat. A Ferencváros – vagy ahogyan a drukkerek becézték, a Fradi – az 1920-as évek alkonyán szervezett formában látott hozzá hívei toborzásához. Más kérdés, hogy az úgynevezett B-közép – ha lehet azt mondani – spontán módon verbuválódott, de mindenképpen a későbbi szurkolói szerveződések alapja. A szurkolói csoport a B-lelátó előtti állóhely drukkereiből alakult, 1928-ban Radványi Pál alapította. A nézőtéri hely cirka a felezővonalnál volt, az idők kezdetén maga Radványi emelte magasba a Ferencváros zászlaját, és a mérkőzések megkezdése előtt ő vezényelte a csoportnak: „Háromszoros éljen a Fradinak!” S erre hangzott fel az egyre dagadó szurkolótáborban: „Éljen, éljen, éljen!”
Ezt tapasztalva határoztak úgy a klubnál, hogy egyesületbe tömörítik a közönséget, mivel – ahogyan a Nemzeti Sport 1929. január 21-én írta – „nagyon fontos körülmény a csapatnál uralkodó jó szellem kialakítása és ébrentartása is”, továbbá „jelentősen megerősíti egy csapat harci készségét és teljesítőképességét, ha érzi, hogy közönsége tömeges és zárt sorokban áll mögötte”. Az Üllői úton elismerték, profi bajnokság első két idényének megnyerése nagyban köszönhető a csapat szurkolóinak. A toborzási mozgalom ötletét Szigeti Imre, az FC elnöke a Barcelona mintájára vetette fel – a katalán klubnak a törzstagokon kívül 500 rendes és mintegy 10 ezer pártoló tagja volt. Nem volt titok, hogy a tömörülés élére a társadalmi élet több kitűnőségét igyekszik megnyerni az FTC. Ám nem csupán érzelmi alapja volt a szerveződésnek, hanem anyagi támogatást is elvárt a tagoktól. Az akció teendőit 25 főből álló bizottság tárgyalta meg, s másnap, 1929. január 29-én délelőtt 10 órától a magyar klubok történetében először megkezdődött a szervezett szurkolói tagság toborzása: „A verbuválás személyes agitáció útján is folyni fog.” Az úgynevezett „rendes tagok” havi öt pengő hozzájárulás mellett egyben a Ferencváros tagjaivá is váltak, a másik csoport, a pártoló tagok, három pengőt fizettek az egyesületi kasszába. Előbbiek a B-tribünön a páholyba ülhettek, utóbbiak ugyanezen a lelátórészen számozott ülést kaptak. A rendes tagok fehér, a pártolók zöld igazolványt birtokoltak.
Szigeti azt sem hallgatta el, hogy a profi futballba belevágó Ferencvárost (is) az adók annyira nyomják, hogy csakis átszervezéssel van lehetőség a kilábalásra az anyagi gondokból. A toborzók egyébként igyekeztek a belépni szándékozók kedvébe járni: nem kellett az akkoriban bizony külvárosnak minősülő Üllői útra, a pályához kibumlizniuk, az érdeklődőket a frekventáltabb helyen, a József körút 52. számú házban várták, ahol a Bodó kávéház és Márkus étterem is állt. A terv megvalósításának lehetőségét tekintve a sportlap megállapította, hogy a vezetők többsége „elég nagynak és áldozatkésznek tartja a zöld-fehérek táborát ahhoz, hogy ez a klub megalakítható legyen”. Hogy bejött-e az elképzelés? Nos, három óra alatt 80 rendes és 84 pártoló tag jelentkezett, két nap alatt ez a szám több mint ezerre rúgott, néhány hét alatt már 4000 tagot számláltak! A szlogen – manapság így hívnánk – a következő volt: „Minden igazi Ferencváros-hívő szívében a Ferencvárost, a szíve fölött a tagsági igazolványt hordja!” A sportlap nem rejtette véka alá véleményét: „Mi bízunk benne, hogy a közönség szeretettel fogja felkarolni az új eszmét és a magyar sportban új lehetőségek kapuját fogja megnyitni a Ferencváros kezdeményező akciója.”
Márciustól nagyobb irodát nyitottak a jelentkezőknek az Üllői út 40. alatt, a három helyiség falait a csapat játékosa Obitz Gábor festette ki – természetesen két szín dominált, a zöld és a fehér. 1929 áprilisában a jelvény is megújult. A fradisták megbízták a művész-polihisztor Manno Miltiadest – az egykori BTC első magyar gólkirályát –, hogy az FTC részére tervezzen új jelvényt. Az ő nevéhez fűződik a a turulmadaras Fradi-jelvény, amelynek főalakja a karmai között futball-labdát szorongató bronzsas, a labda körül zománcozott pajzzsal, közepén Ferencváros felirattal. Április 3-tól ez lett a profi együttes hivatalos szimbóluma, amelyet a játékosokon kívül csak a tagok hordhattak. Rendes tagok két pengőért ezüstjelvényt, a pártoló tagok 1.20-ért bronzjelvényt kaphattak, amelyet csak tagságuk igazolása ellenében vehettek át.
Június 6-án a labdarúgók az egyesület története során először tengerentúli túrán vettek részt. A behajózáshoz a Keleti pályaudvarról induló csapat tagjai kis zöld-fehér és nemzeti színű zászlókkal a kezükben integetve búcsúztak. Mailinger Béla – aki 1931-től az FTC elnöke lett – hivatalosan is elbúcsúztatta a fiúkat, felhívta a figyelmet a zöld-fehér színekhez méltó viselkedésre: „Az ablakon zöld-fehér zászlót nyújtanak fel, s dörgő éljennel adnak a zászló átadói kifejezést érzelmeiknek. Ez a zászló, ami a B-tribün előtt, az úgynevezett B-közép frontján minden mérkőzésen ott lengett a nézők feje felett, amely sok Ferencváros-diadalt látott. A B-közép azt tartja, hogy a zászló a csapat kabalája.” A B-közép zászlóját a túra során az 1928-as olimpián és a két évvel későbbi világbajnokságon aranyérmes Uruguay 3:2-es legyőzésével világszenzációt arató Fradi játékosai hazahozták, és aláírásukkal díszítve visszaadták a szurkolóknak, akik a túra kiváló eredményeit hímezték a már-már ereklyének számító klubjelképre.
A szurkolói közösség kialakulásáról írva fontos megjegyezni, hogy ez volt a B-közép első híres zászlója, amelyet az évtizedek folyamán megőrzött egy-egy drukker. Ez a zászló jelenleg is a klubarchívum becses darabja, Vincze Andor adományozta 1972-ben az egyesületnek. Az első „zászlós” a már említett Radványi Pál, aki egyben a szurkolók szóvivője, később az amatőr FTC titkára, majd igazgatója volt. Az 1933-ban elhunyt fődrukker emlékét a B-tribünön elhelyezett bronz mellképes márvány emléktábla őrizte, az év legjobb Fradi-sportolója pedig Radványi-díjat vehetett át. A zöld-fehér zászlóhoz az 1937-es KK-győzelem után dr. Sárosi György hozott bambuszból készült összeszerelhető zászlórudat, amelyen 1950-ig lengett a zászló. A Baráti kör főtitkára, Hélisz József a kör honlapján megírta, hogy a B-közép mintájára a profizmus évei alatt az A-lelátó oldalánál lévő játékoskijáró melletti állóhelyi részen is helyet foglalt egy szurkolói csoport, amely a Budai B-közép nevet viselte.
FTC-pálya 1938-ban: a B-tribün mellett a klubház épülete (Fotó: Fortepan)
A
kezdetekről illik még megjegyezni, hogy az 1930-as években ifj. Springer
Ferenc dr., az alapító fia létrehozta az FTC Baráti Társaságot. A
korabeli krónikák szerint ez a B-középnél szervezettebb volt, a B-oldali
drukkereket tömörítette, s nemcsak az állóhelyi részre terjedt ki,
hanem az ülőhelyi nézőkre is. Vezetői Koromczay Lajos és Zsilka Sándor
voltak. Az FTC Baráti Társaságnak csak az lehetett tagja, aki két
ajánlót tudott maga mögött, egy évig rendszeres meccsre járó volt, és a
magatartása ellen sem vetődött fel kifogás. A társaság tagjai péntek
délutánonként rendszeresen találkoztak a csapat tagjaival a József
körúti Bandl étteremben, ahol az első Fradi-induló szerzője Woggenhuber
Oszkár is gyakran megfordult.A cikket zárjuk a napjainkban is hallható „Hajrá, Fradi!” biztatás keletkezésének történetével. Az 1931. október 25-én a zöld-fehérek 5:1-es győzelmével végződő Ferencváros–Vasas mérkőzésen Radványi Pál, a B-közép vezetője a magyarosítás szellemében társaival a „Tempó, Fradi!” helyett „Hajrá, Fradi” biztatást skandálta. „Amikor megmagyaráztam, hogy el kell hagyni a tempózást, a körülöttem állók egyszer sem tévesztették el. A távolabb állók aztán mindjobban belejöttek” – idézte a sporttörténeti esemény kapcsán Radványit a zöld-fehér klub legendás krónikása, Nagy Béla a Fradi Futballévszázad című könyvében.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése