Az Uruguay-verő hősök

 Világraszóló diada!

A Fradi kifogta Dél-Amerikát!

 Uruguayt már világbajnoknak nevezték, bár valójában 1929-ben még nem lehetett az, de kétszeres olimpiai címvédőként vb-k hiányában dukált neki ez a titulus. Ez azonban mit sem zavarta a Ferencvárost, amely nyári dél-amerikai túráján elverte a világ legjobbjait. No persze a zöld-fehérek nem ezért az egyetlen meccsért hajóztak át az Atlanti-óceánon.

A Ferencváros 1929-ben vitán felül nem csupán Magyarország, de Európa egyik legjobb csapata is volt, hiszen ekkor már 11-szeres bajnoknak és négyszeres kupagyőztesnek vallhatta magát, ráadásul 1928-ban megnyerte a Közép-európai Kupát, a kor legrangosabb európai klubtrófeáját is.
Nem véletlen, hogy éppen a zöld-fehéreket hívta Dél-Amerika, ahol Brazíliában, Uruguayban és Argentínában összesen tizenegy meccset játszott Tóth-Potya István hazai klasszisoktól hemzsegő együttese.
És hiába volt például Uruguay a párizsi és az amszterdami olimpia bajnoka (azaz az 1930-ban útjára induló világbajnokságok előtt a földkerekség aktuális legjobbja), a Ferencváros nem asszisztálni utazott Dél-Amerikába, hanem azt is meg akarta mutatni, hogy Közép-Európában is ragyogó futballisták teremnek.
Tíznapos hajóút kellett ahhoz, hogy a csapat átkeljen az Atlanti-óceánon, a hajó tornatermében még edzettek is a fiúk, de az akklimatizációt is beszámítva összesen 24 nap telt el a budapesti induláshoz képest, amire Sao Paulóban végre lejátszotta első meccsét a csapat. Ezt 50 ezer néző és a Sao Paulo állam elnöke, Júlio Prestes (a korabeli Nemzeti Sportban Prestes Gyula, de nincsenek magyar gyökerei) előtt a „szokatlan, erősen füves pályán” 2:1-re megnyerte a magyar csapat, méghozzá 0:1-ről fordítva, Takács II József két góljával.

Négy nap múlva Rio állam bajnoka, az America FC következett Rio de Janeiróban, és mivel Toldi a 89. percben egyenlített, ezt a meccset a váratlan és emiatt zavaró villanyfényben 1:1-gyel abszolválták a fiúk. (A brazíliai telefonkapcsolat híján sürgönyökre hagyatkozó Nemzeti Sport elsőre a Fluminenséről és Turay 67. percben esett egyenlítő góljáról írt, utóbb korrigált.)
Három nap múlva Rio állam válogatottja ellen Takács II (2) és Turay góljaival már 3:0-ra vezetett a Fradi, amikor a zuhogó esőben „a lehetetlen bíró” segítségével a szünetben négyet cserélő brazilok talpra álltak, és 3:3-ra kiegyenlítettek.
Negyedikre a Santos lett volna az ellenfél, de a kikötővárosban tomboló, a magyar sajtóban nem részletezett járvány miatt ez a meccs elmaradt, helyette július 7-én Brazília sebtében összerántott válogatottja várt Rióban a Ferencvárosra. Az odahaza még veretlen selecao a magyarok ellen is megőrizte hibátlan mérlegét, hiszen 2:0-ra győzött.

A Fradi pedig visszautazott Sao Paulóba, ahol egy klubcsapat elleni vereséggel fejezte be brazil körútját, miután 5:2-re (a magyar gólokat ismét Takács II szerezte) kikapott az eredetileg első túrariválisnak szervezett Palestra Italiana elleni összecsapáson. Mivel az olasz bajnok FC Bologna (amely szintén Dél-Amerikában töltötte 1929 nyarát) hajója még nem futott be, az ellene lekötött mérkőzés elmaradt, és a Ferencváros az Avilan gőzös fedélzetén Uruguay felé vette az irányt, hogy 2000 kilométeres hajóutat követően a kétszeres olimpiai bajnok sztárcsapattal is megmérkőzzön.
Nem mellesleg menet közben két argentínai meccset is sikerült lekötni 20 ezer dollárért (ez nem kevesebbet, mint 112 ezer pengőt ért, mai pénzben nagyjából 84 millió forintot!), mi több, Budapestre befutott az első 40 ezer pengőnyi túrapénz, „amivel a Ferencvárosba az anyagi gondok nyomasztó évei után bevonult a jólét s a biztató jövő reménye”. És ez még csak a túra első részének a pénzügyi mérlege volt.

„ÁMULATBA EJTETTE URUGUAY NÉPÉT, AMINT HÁROM GÓLT KERGETETT BE ABBA A VERETLEN KAPUBA”

Az Uruguay elleni világraszóló diadal a hatodik túramérkőzése volt a Fradinak, a montevideói kikötőben több ezer emigráns magyar köszöntette a csapatot a tiszteletbeli konzul, Ruette Henrik (amúgy holland királyi konzul) vezetésével, a helyi újságok pedig áradozva írtak Közép-Európa legjobb csapatáról. A Nemzeti Sport már árnyaltabban kezelte az uruguayi válogatottat: „Kissé megkoptak az uruguayi nagy nevek az évek folyamán. A párisi és amsterdami olimpia hősei már elvirultak. A híres Andrade legutóbb egy tizenhat éves balszélsővel állt szemben, s az ifjú óriás úgy ment el a párisi olimpia csodahalfja mellett, mintha ott sem lett volna a pályán.”
Maga a köztársasági elnök, Juan Campisteguy végezte el a kezdőrúgást, és 1929. július 21-én 15 órakor útjára indult a labda, hogy a következő 25 percben (7. perc: Rázsó; 18. és 23. perc: Takács II) háromszor is megpihenjen a „világbajnok” kapujában. A Ferencváros így állt fel: Amsel – Hungler II, Papp (ő a túra első meccsén megsérülő Takács I helyén játszott) – Fuhrmann, Bukovi-Bukovay, Obitz – Rázsó, Takács II, Turay, Toldi, Kohut. Azaz az alapcsapatból ezúttal nemcsak Takács I, hanem Lyka II és Táncos is hiányzott.

„Minden ideg feszül, minden szem a labdára mered. Megszólal a síp és elindul a labda mögött a gyilkos, viharos, feltarthatatlan magyar roham. Ennek a rohamnak nem lehetett ellenállni. Ez a roham huszonöt percig tartott és ámulatba ejtette Uruguay népét, amint három gólt kergetett be abba a veretlen kapuba. S ahogy az uruguayi nézősereg nem értette meg ezt a csodát, úgy fojtja a boldogság, az öröm mámorát az itthoniak szívébe a kérdés: hogyan történhetett ez?” – írta a Nemzeti Sport.
Az uruguayiaknak csak a hatperces(!) hosszabbításban, a 91. és a 95. percben esett gólokkal sikerült valamit kozmetikázniuk az eredményen, az egyaránt nagyszerűen futballozó ferencvárosiak közül is kiemelkedett Bukovi (pontosabban a kor névmagyarítási hullámában: Bukovay) Márton kolosszális irányítójátéka.
A ferencvárosi küldöttség pedig a világraszóló diadal másnapján testületileg megkoszorúzta az uruguayi nemzet legnagyobb hőse, José Gervasio Artigas montevideói szobrát, „és a magyar csapatnak ez a nemes aktusa egycsapásra belelopta a magyarokat az uruguayi társadalom szívébe.”
A hazaiak természetesen villámgyors revansért kiáltottak, az újabb busás bevétellel kecsegtető visszavágó a Fradinak sem volt ellenére, így július 28-án ismét összecsapott a két együttes. Ebben a 90 percben már nem jutott sok babér a zöld-fehéreknek, Uruguay 3:0-ra győzött.
A túra Argentínában folytatódott, itt a River Plate volt az ellenfél (4:3-ra nyertek a fiúk, a gólokat Kohut duplája mellett Rázsó és Turay szerezte), majd a csapat visszaugrott Uruguayba, és 2:0-ra kikapott a bajnok Penaroltól („Minden eddiginél durvább mérkőzés során a bíró segítségével elnyomták a magyarokat…”), végül ismét Argentína és a Racing Club következett, no meg két Turay-góllal egy 2:1-es siker. Mindezt hat nap alatt, négyszer is megtéve a Montevideo és Buenos Aires közötti 20 órás hajóutat.

Ez összesen tíz meccs, négy győzelem, két döntetlen és négy vereség, 17:23-as gólarány. De a dél-amerikai történetben még volt egy csavar. Argentínában ugyanis akkoriban létezett egy olyan szabály, amely szerint az országban túrázó külföldi csapatok először az olimpiai ezüstérmes nemzeti válogatottal kötelesek játszani, és a Ferencvárossal is csak a brazíliai és uruguayi előzmények miatt tettek kivételt. Viszont a River Plate és a Racing Club legyőzése után az argentin szövetség már ragaszkodott a válogatott elleni összecsapáshoz is. Az előmérkőzést az Independiente játszotta az olasz Torinóval, a zöld-fehérek 2:0-s vereséggel zárták az így tizenegy meccsesre duzzadó dél-amerikai túrát.
Amely után örökkévalóságnak tűnt a tengeri hazaút, az élet azonban nem állt meg: a csapat Kispest elleni, szeptember 1-re, a hazaérkezés napjára kiírt bajnokiját például már Argentínából elhalasztották. Az Uruguay-verő együttes amúgy idehaza „csak” ezüstérmes volt a Hungária mögött, és a következő bajnokságban sem jutott feljebb – ekkor az Újpest előzte meg…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. novemberi lapszámában.)
www.fourfourtwo.hu