Nagy titok derült ki Holcziról.
– Tavaly ötvenhárom könyvet olvasott el a fotó tanúsága szerint, amelyet a Facebookon osztott meg. Mindig így falta könyveket?
– Az iskolai kötelezőkkel meggyűlt a bajom, de közben Karl May Winnetou-történetein, James Cooper indiánregényein, a Bőrharisnya-sorozaton nőttem fel. Nem tudom megmondani, mikor kaptam rá az olvasásra, mert egész életemben olvastam. Ebben nagy szerepe volt az anyai nagypapámnak, aki nagyon szerette a könyveket, tőle már az első karácsonyomra is könyvet kaptam, amikor még csak kilenc hónapos voltam. Középiskolás koromban már sokat olvastam, persze voltak megingásaim, amikor inkább videojátékoztam.
Az elmúlt tíz-tizenkét évre jellemző, hogy tudatosabban olvasok, bepótlom az elmaradt klasszikusokat, és a kortárs irodalomban is elmerülök. Hobbi, de komolyan veszem.
– Mi alapján választ olvasmányt?
– Hallgatok irodalmi témájú podcasteket, követem a könyves oldalakat. Ha találkozom olyan ajánlással, akár egy érdekes recenzióval, amely megragadja a figyelmemet, utána olvasok a szerzőnek, aztán választok. Nem témafüggő, hogy mit olvasok, sokféle irányba kalandozom.
– Maradva a frissebb élményeknél, a tavalyi terméséből melyik köteteket emelné ki?
– Márai Sándor az egyik kedvencem, tőle a Rómában történt valamit olvastam legutóbb, amely a Julius Caesar halála utáni állapotot mutatja be, ki hogyan próbál nyerészkedni, helyezkedni. Érdekes volt, hogy a történet szerint kétezer évvel ezelőtt ugyanúgy viselkedtek az emberek, mint sok esetben manapság. Nagy hatással volt rám Dragomán György A fehér királya, jó olvasmányélmény volt John Williamstől a Stoner, Kazuo Ishigurótól a Klara és a Nap, Irvin D. Yalomtól a Schopenhauer-terápia. Az utóbbi egy szexfüggő gyógyulásáról szól Schopenhauer filozófiája által, amely azt tanítja, hogy meg kell tagadni az emberi örömöket, mert azok minden szenvedés okozói.
– A könyves fotója alapján nemcsak olvassa a könyveket, hanem szereti is körbevenni magát velük.
– Olvasás után felteszem őket a polcra, így velem maradnak. Néha elajándékozok egy-egy könyvet, ha van egy ismerős, akiről azt gondolom, talán éppen neki szól az a történet. A legkedvesebb visszajelzést a most két és fél éves kisfiamtól kaptam. Volt egy időszaka, amikor, ha meglátott egy könyvet a házban, megfogta és folyton utánam hozta. A gyerekek nagyon hamar realizálnak, és mivel a feleségem kezében is sokszor lát könyvet, Levi is igényli, hogy olvassunk neki. Esténként erre alszik el, ahogy a legtöbbször én is olvasok egy órát az ágyban elalvás előtt.
– Az öltözőben milyen a fogadtatása a szenvedélyének?
– Megesett, hogy furán néztek rám a könyveim miatt, de minden csoda három napig tart. Sokszor a csapattársaknak is mesélek arról, hogy mit olvasok, és az például kifejezetten jó érzés volt, amikor Pakson több srác is azért olvasott el egy könyvet, mert tőlem hallottak róla. Most Tiszakécskén pedig az egyik kapustárssal edzésen fogadást kötöttünk, és egy könyv volt a nyeremény.
– A futballistákhoz nem az olvasottságot kötik az emberek. Bántják az előítéletek?
– Sajnos ezek a sztereotípiák valamilyen szinten igazak, azért is alakulhattak ki. Van rá példa, hogy egy labdarúgó olvasott és tanult ember, de ha az arányokat nézzük, akkor a többség abszolút nem foglalkozik a szellemi önképzéssel, megvonja magától ezt az élményt, és másfajta örömforrásokat keres.
Én csak a saját tapasztalataimat tudom elmondani, az olvasás nekem rengeteget segít. Folyamatosan bővül a fantáziavilágom, a saját életem bizonyos helyzeteit látom viszont a történetekben, vagy elképzelem, mit tennék egy-egy karakter helyében.
– Sportolóként találkozott olyan nehézséggel, amelyen egy könyv lendítette át?
– Hál' Istennek nem volt nagyon nagy mélypontja a pályafutásomnak, a súlyos sérülések elkerültek. Nehezebb időszakok voltak, amikor nem kaptam játéklehetőséget és ez frusztrált. Olyankor mindig jól jöttek a könyvek, amelyek kiszakítottak a valóságból. Sokszor leltem vigaszra az olvasásban.
– Tizenkét éves volt, amikor a Ferencváros utánpótlásába került, és nem volt még húsz, amikor már kezdő kapusnak számított a felnőttcsapatban. Azt sem élte meg mélypontként, hogy nem tudott élni a nagy lehetőséggel?
– Abban az időben kaptam meg az esélyt, amikor a Fradi a másodosztályban szerepelt, és komoly anyagi gondokkal küzdött. Utolsó éves voltam az ificsapatban, felvittek a nagyokhoz, a második NB II-es évben Csank János mesternél debütáltam, majd az élvonalba való visszajutás idényében már alapember voltam. Úgy készültem, hogy az NB I-ben innen folytatom, és eleinte kezdő is voltam, de az a Fradi nem a mostani volt, stabilabb kapusteljesítményre lett volna szüksége a csapatnak, amire én még nem álltam készen. Kikerültem a kapuból, aztán 2010 februárjában Kecskemétre igazoltam. Ezt nagyon megbántam, túl hamar dobtam be a törülközőt, főleg, hogy a Fradi szerződést akart hosszabbítani velem. Maradhattam volna Megyeri Balázs cseréjeként, aki 2010 nyarán az Olympiakoszba szerződött, és ki tudja, akkor talán megkaptam volna a második esélyt. Ehelyett vidéken sodródtam ide-oda, nagy árat fizettem az elhibázott döntésért, de közben formálódott a személyiségem, sokat tanultam a pofonokból.
– Végül 2017-ben visszakerült a Fradihoz, és két évvel később, Dibusz Dénes cseréjeként bajnokcsapat tagja volt.
– A második fradis korszakom jutalomjáték volt. Dénest nem lehetett és nem lehet kiszorítani a kapuból, ez nem sikerült utánam Gróf Dávidnak, most Bogdán Ádámnak sem és a következőnek sem fog. Nagyra tartom Dénes pályafutását, jóban vagyunk, mögötte csereként is az álmaimat éltem. Labdaszedőként ott voltam 2003-ban a régi Albert-stadionban, ahol az utolsó fordulóban, a Debrecen elleni döntetlennel úszott el a bajnoki cím, és kitört a balhé, a dühös szurkolók berontottak a pályára. Tököli Attilával együtt sprinteltem be az öltözőfolyosóra, ő persze akkor még nem ismert, csak egy tizenöt éves labdaszedő voltam…
Gyerekként arról álmodoztam, hogy egy nap bajnok leszek a Fradival, és hálás vagyok, amiért ez teljesülhetett. Körülbelül hetven meccsen védtem a Ferencváros kapuját, volt idő, amikor úgy tűnt, ez a szám sokkal nagyobb is lehet egyszer, de mai fejjel tudom értékelni azt, ami megadatott.
– Jelenleg az NB II-ben az utolsó helyen álló Tiszakécske kapusa. Hogyan tovább?
– Ha abból indulunk ki, hogy 2019 nyarán a Fradiból az NB I-es Paksba igazoltam, 2021 nyarán pedig már az NB II-be, akkor azt nevezhetjük lejtmenetnek. Sajnos Pakson úgy éreztem, folyton falakba ütköztem, eleinte nem voltam formában, aztán covidos lettem, utána meg új edző érkezett, aki nem bennem bízott. Úgy döntöttem, nem erőlködöm tovább, harminchárom évesen játszani szerettem volna, és a Tiszakécske kezdő kapusnak hívott. Az ősszel a húsz meccsből tizenkilencen védtem, egyszer eltiltott voltam. Sok függ a tavasztól, sikerül-e kiharcolni a bennmaradást. Bár úgy érzem, fizikailag még sok van bennem, már a határon táncolok, erősen gondolkodom, mi lesz a futball után.
– Mire jutott?
– Még nem döntöttem el. Több mint húsz éve a sportvilágban élek, ezt a területet ismerem a legjobban, kézenfekvő lenne a labdarúgásban maradva átlépni a civil életbe. Az edzősködés nem vonz, de más felelősségteljes sportvezetői feladat érdekelne. Persze van más út is. Az elmúlt években elvégeztem a Borkollégium képzését, mert nagyapámnak van egy szőlője egy kis présházzal Somlón, amelyet nyolc-kilenc éve az öcsémmel együtt megkaptunk. Ahogy csinosítgattuk a házat, úgy éreztem, illene elméleti tudást is szerezni, hogy jobban megértsem a borászat világát. Ez is érdekel, ahogy a pénzügyek is, ezért megcsináltam a Magyar Nemzeti Bank hatósági vizsgáját. Ugyanúgy, mint a könyvekben, sokféle irányba nézelődöm, és előbb-utóbb biztos megtalálom azt, ami nekem való.
Borítókép: Holczer Ádám és az ötvenhárom könyv, amelyeket elolvasott 2021-ben (Fotó: Facebook)
Szalay Attila - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése