Dragóner Attila edzője a védő feleségéért aggódott

 Az olimpiát is megjárt védő karrierjét meghatározták érzelmi alapon hozott döntései.

Dragóner Attila a futballban nőtt fel, és a mai napig benne él. Játékosként a Ferencvárossal két bajnoki címet és két Magyar Kupát nyert, a portugál Guimaraessel szerepelt az UEFA-kupa csoportkörében, a magyar válogatottal pedig az 1996-os atlantai olimpián. Utolsó meccsén góllal búcsúzott, majd szinte azonnal edző, sportvezető lett belőle. A Zalaegerszeg sportigazgatójaként lerakta az alapjait a Magyar Kupa-győztes csapatnak, de a májusi finálé idején Dragóner Attila már nem állt a klub alkalmazásában. Amíg a következő feladat megtalálja, addig is szoros szálak fűzik a labdarúgáshoz, hiszen két fia is követi őt a futballpályán.

– Nagyon szokatlan lehet, hogy jelenleg nincs közvetlen feladata a labdarúgás világában.
– Valóban, hiszen miután az utolsó meccsemen az utolsó labdaérintésemmel gólt szerezve lezártam a labdarúgó-pályafutásomat, hamar leültem a ferencvárosi klubvezetőkkel, Kubatov Gáborral, Nyíri Zoltánnal és Orosz Pállal, s elmondtam nekik, hogy a fiatalokkal szeretnék foglalkozni – idézte fel lapunknak Dragóner Attila. – Öt évig vezettem a Fradi utánpótlását, amely irgalmatlanul nehéz helyzetből lépegetett akkor előre, két évig az egyik korosztálynak a vezetőedzője is voltam. Utána jött a következő ötéves időszak Soroksáron, ahol a labdarúgás gazdasági, vezetési struktúráját is megismertem. A Ferencváros és a Soroksár kapcsolata révén meg volt szabva, hogy minél több fiatalnak lehetőséget találjunk az elérhető legmagasabb szinten a játékra. Amikor jött a zalaegerszegi lehetőség, könnyebbséget jelentett, hogy jól ismertem a mezőnyt, benne nagyon sok fiatal játékost. A ZTE-nél sportigazgatóként is abban hittem, hogy előremutató munkát tudunk végezni. Sajnos ez az együttműködés az idény lezárulta előtt véget ért.

 

– Hogyan várja a következő feladatot?
– Játékosként pozitív őrültnek is hívtak, annyira imádtam a futballt és a győzelmet, a szívemet-lelkemet kitettem a pályára. Ez most is így van.

Az érzelmeim sok mindenen átsegítenek, de a szenvedély mellett immár ott van a tapasztalat és a szakmai tudás.

Megcsináltam az edzői licenceket, egyetemi diplomám van, egy hónapja végeztem a Double Pass sportigazgatói képzésén. Folyamatosan képzem magamat, legyen szó külföldi tanulmányutakról vagy az iskolapadról, s az eddigi munkám során rengeteget tanultam a vezetőktől, az ellenfelektől, az ügynököktől és a játékosoktól is arról, hogy mit hogyan csináljak vagy éppen hogyan ne csináljak.

A kezdetektől az olimpiáig

– Hogyan kezdődött a kapcsolata a labdarúgással?
– Egészen kiskoromban zoknikat gyúrtam össze, azt rugdostam labda helyett. Édesapám is labdarúgó volt, az ő révén beleszerettem, s mivel a Havanna-lakótelepen nőttünk fel, értelemszerű döntés volt, hogy a látótávolságon belüli Honvédban kezdjem el a pályafutásomat. A mai napig jó érzéssel tölt el, hogy milyen baráti közösségben nőttem fel ott.

– Mégsem ott futott be, a felnőttpályafutása elejét a kölcsönadások jellemezték.
– Kisebb pofonként éltem meg, hogy nem tudtam a Honvéd felnőttcsapatába bekerülni, de erős voltam, hittem magamban. A Sopron színeiben az NB I-ben játszottam, tize­nnyolc évesen elkerültem Budapestről. Aztán Stadler úr kivásárolt a szerződésemből, ott töltöttem Sándor István kezei alatt két nagyon hasznos évet. Közben kijutottam az atlantai olimpiára, a felnőttválogatottban is bemutatkoztam, majd kölcsönvett a Mezey György, Dajka László, Bognár György irányította BVSC. Ott összehozott a sors Simon Tiborral, s ezután teljesült a nagy álom, 1997 nyarán kerültem a Ferencváros kötelékébe.

– Az olimpián gyorsan átsiklott, pedig ötkarikás játékokon azóta sem játszhatott magyar labdarúgó. Milyen élmény volt?
– Libabőrös leszek, ha az egész selejtezősorozatra gondolok, ahogy összekovácsolódott a társaság Dunai Antal vezetésével, a technikai hátteret Magyar Zoltán rakta össze. Az a csapat gyakorlatilag együtt nőtt föl, sok korosztályon keresztül ismertük egymást, mindenki egyszerre robbant be az ­NB I-be. Anti bá úgy tudta terelni a keretet, hogy a selejtezősorozatban a topon voltunk, miközben szinte az összes barátságos mérkőzést elveszítette a csapat. A skótok elleni hazai, hóban megnyert meccs fantasztikus élmény, ahogy a további epizódok is megvannak az ember fejében. A téli edzőtábor a Kanári-szigeteken, az olimpiai falu… A csapat hetven-nyolcvan százaléka több éven keresztül együtt szilveszterezett, nagyon jól összekovácsolódtunk, emberileg is összhangban voltunk. A szerencse is mellénk állt, kivéve talán magát az atlantai olimpiát. Az első meccsen a későbbi győztes Nigéria ellen teljesen kiegyenlített meccset vesztettünk el Kanu villanása miatt. Utána a Ronaldo-, Bebeto-féle brazil válogatott ellen a hajrábeli kiállításig jól tartottuk magunkat, a japán meccsről meg ne is beszéljünk, a kilencvenedik percen túl kaptunk két gólt, így lett vereség abból a mérkőzésből.

Dragóner Attila: Ferencváros és külföld

– Visszatérve a klubokhoz: Kispesten is kimutatta, hogy idővel a Ferencvárosba vágyik?
– Nem rágódtam ezen. Nekem meghatározó élmény volt, hogy gyerekkoromban a nagypapám kivitt egy Ferencváros–MTK mérkőzésre, az Üllői útra. Utána bérletessé váltam, a serdülő évek végén, az ifista évek elején délelőtt a Honvédban játszottam, este mentem ki a Fradi-meccsre, és más is járt hasonló cipőben a csapatból. 

A foci szeretete volt a meghatározó, reggel az iskolában fociztunk, utána edzés előtt is kimentünk a pályára, hazafelé megálltunk, a lakótelepen a falra rugdostuk a labdát, hogy tanuljunk rüszttel egyeneset rúgni, majd a hét vége is a fociról szólt.

– A ferencvárosi valóság olyan volt, mint az előre elképzelt álom?
– Hihetetlen érzés volt, hogy az első perctől elfogadott a közönség, pályafutásom végéig érezhető volt a támogatása. Ezt próbáltam visszaadni a pályán nyújtott teljesítményemmel, és ’97-től gyakorlatilag nem volt kérdés, hogy a Fradiban fogom befejezni a pályafutásomat, igaz, közben volt két külföldi kitérő.

– Hogyan jött a németországi lehetőség?
– Nagyon gyorsan. Egy éve voltam a Fradiban, s a nyáron nehéz helyzetbe kerülhetett volna a klub, ha nem értékesít játékosokat. Horváth Ferenc, Hajdu Attila és én voltam, akikből pénzt csinált a Fradi. Talán nem voltam kész arra, hogy belevágjak, a fiam három hónapos volt, ráadásul a kölni időszak eleje a nyelvtudás hiánya miatt is nehéz volt. A második évben már minden szempontból jobban ment, sok tudást szívtam magamba Németországban a profizmusról, az alázatos hozzáállásról.

– A portugál élvonalban, a Guimaraesben töltött két év alatt volt a csúcson?
– Kiegyensúlyozott volt az életem, minden adott volt, hogy jó teljesítményt nyújtsak, tényleg tudtam a futballra koncentrálni. Az első idényem végén bekerültem az év álomcsapatába is, ami tele volt a Benfica és a Porto játékosai­val, a második szezonomban az ­UEFA-kupa csoportkörében játszottunk, többek között a későbbi győztes Sevilla ellen. Azt hiszem, kijelenthető, hogy akkor voltam futballpályafutásom csúcsán.

– A válogatottban mégsem ekkor volt alapember, hanem a 2004-es Euró­pa-bajnokság selejtezősorozatában.
– Huszonnyolcszor játszottam a válogatottban, nagyjából kétszer ennyiszer ültem végig a cserepadon, akár lehetett volna hatvan-hetven körüli is az a szám. Sajnálom, hogy a Gellei Imre vezette társaság nem tudott legalább pótselejtezőt játszani. Akkor még csak tizenhat csapat jutott ki az Eb-re, a csoportból kiemelkedő svédek otthonában döntetlent játszottunk, ha Lettországban nyerünk, akkor megvan a második hely, sajnos nem sikerült. Nagyon jó válogatott volt, de abban az időben az volt az elfogadott, hogy minden selejtezősorozat után, kétévente lecseréltek mindenkit azzal az indokkal, hogy ezek alkalmatlanok. Így nem lehet építkezni, nem lehet lefektetni az alapot, és azt mondani, hogy kész a ház. Be kell építeni a tervek szerint az ablakot, azt ajtót, és akkor épül mindebből ház, amikor a tetőt is befejezik. 

A türelem abban az időben nem volt jellemző a válogatott szintjén, más volt a megítélése a csapatnak, mint most, de így is minden egyes válogatottban eltöltött percemre büszke vagyok.

– Mindkét külföldi időszaka kieséssel ért véget, mindkétszer hazatért a Ferencvárosba. Nem volt lehetősége légiósként folytatni?
– Amikor Németországban a Köln kiesett, akkor egyértelműen haza akartam jönni. Portugáliában lett volna lehetőségem maradni másik csapatnál, de úgy döntöttem, hogy hazajövök a Fradiba. Nem sokkal később kizárták a Ferencvárost. Sok minden megfordult a fejemben, tudtam, hogy ha NB II-be jövök haza, akkor a válogatott szempontjából elvágom magam előtt az utat. Érzelmi döntést hoztam, ha már egyszer úgy gondoltam, hogy hazajövök, ezen a kizárás miatt sem akartam változtatni. Akkor dőlt el magamban, hogy én már a Fradiban fogom eltölteni minden hátralévő labdarúgópercemet. Sajnos nem sikerült azonnal a visszatérés, három évig a másodosztályban játszottunk, amikor pedig visszakerültünk az élvonalba, elszakadt az Achilles-ínam.

– A három NB II-es idény alatt nem fordult meg a fejében, hogy rosszul döntött?
– Sokan mondják, hogy semmit nem bántak meg, mindent ugyanúgy csinálnának. Az én esetemben ez nem így van, bizonyos helyzetekben jobban jártam volna, ha higgadt fejjel döntök, de azt soha nem bántam meg, hogy akkor visszatértem a Ferencvárosba, hihetetlen szeretetet tapasztaltunk meg azokban a nehéz években. Általában érzelmi alapon döntöttem el, hová igazolok. Vezetőként is olyan ajánlatot fogadok el, amiről tudom, hogy ezer százalékon égve, szenvedéllyel tudom csinálni, mert máshogyan nekem nem megy.

Kiállítások és gólok

– Említi a higgadt fejet, korábban pozitív őrültként is jellemezte magát. Volt ebből fakadóan problémája pályafutása során?
– Volt egy-két buta kiállításom, amelyek mai szemmel nézve teljesen feleslegesek voltak. A pályán csak a győzelem lebegett a szemem előtt, visszanézve én is meglepődtem, hogy mit műveltem. Az egyik edzőm egy mérkőzés után aggódva kérdezte a feleségemet, hogy Attila nagyon agresszív otthon, esetleg bántja is? A feleségem megnyugtatta: ahogy kijövök az öltözőből, kenyérre lehet kenni.

– Védő létére viszonylag sok gólt szerzett, ahogy már említette, így is tudta lezárni a pályafutását. Hogyan alakult ki a gólérzékenysége?
– A sors is alakította, hiszen fiatalon voltam támadó is. Bár az utolsó gólomat – amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak és a klubnak is – épp lábbal szereztem, legtöbbször fejjel, pontrúgás után voltam eredményes. Gyerekkoromban volt egy-két agyrázkódásom, ami miatt nekem duplaannyiba került megtanulnom, hogy ne a fejem búbjával, hanem a homlokom megfelelő részével fejeljek, és így megelőzzem, hogy kéthavonta agyrázkódásom legyen. A rengeteg gyakorlásnak köszönhetően a fejelés az erősségem lett.

– Ma már máshogy állnak a fejelés tanulásához, Angliában pél­dául tizenkét éves kor alatt tiltott az edzésen a fejelés.
– Sokat változott a futball. Mi földes, salakos pályán játszottunk, felnőttlabdával. Ha megszívta magát vízzel, a súlya közelebb állt a medicinlabdáéhoz. Ma már a gyerekek kisebb labdákat, az utánpótlásban gumilabdát is használnak, adott a felkészültség ahhoz, hogy szép fokozatosan tanulhassanak bele a gyerekek a fejelésbe.

– Két fia is futballozik. Mennyire látja fiatalkori önmagát bennük?
– Az idősebb, Filip, a Ligakupában bemutatkozott a Ferencvárosban, tizenhét évesen elkerült otthonról Nyíregyházára, ott szokott bele a felnőtt futballba. Játszott az NB I-ben is, jelenleg az NB II-es Soroksár tagja. A kisebbik, Áron második éve Olaszországban játszik, az Empoli akadémiá­ján, most került oda, hogy egész közel van Serie A-s csapathoz. Ő védő, ugyanúgy. mint én, ugyanazokkal a személyiségjegyekkel, ugyanolyan őrülten imádja a győzelmet, kemény, határozott, nagyon jól fejel. De fontos, hogy meglegyen a saját személyiségük, a saját akaratuk, amivel ki tudják maguknak vívni, hogy magas szintre jusson el a pályafutásuk. Apai szívvel szorítok nekik, s ha nehézségbe ütköznek, mögöttük vagyok.

– Saját játékos-pályafutását teljesnek érzi?
– Jó lett volna BL-t nyerni… A viccet félretéve, abban az időszakban, amelyben az én korosztályom felnőtt, én kihoztam a pályafutásomból, amit lehetett. Sokat köszönhetek annak, hogy az érzelmeimre hallgattam, és hogy családcentrikus környezetben nőhettem fel. A testvéreimmel és a szüleimmel a mai napig rendszeresen összejárunk a hétvégéken, ez a családi közeg nagyon sokat segített abban, hogy ne veszítsem el az identitásomat, tudjam, mikor kell az akaratomat érvényesíteni, mikor kell alázatosan viselkedni, mikor kell karaktert mutatni. Az élet is sok mindenre megtanított, de a családi kötelék kulcsfontosságú volt.

Borítókép: Dragóner Attilának az álma teljesült azzal, hogy a Ferencváros játékosa lehetett (Fotó: Mirkó István)

Koczó Dávid - www.magyarnemzet.hu