Frimpong testvére koronavírusban halt meg

 Nagyszerű védőnk őszinte vallomása

Az egyetemes futball örök, eldönthetetlen vitájában, hogy Messi vagy Ronaldo, hogyan foglal állást egy védő?
Ha majd játszottam ellenük – és remélem, megadatik – el tudom talán dönteni. De ha választani kell, Messire teszem le a voksomat. Világéletemben a Real Madridnak drukkoltam, emiatt ugye Ronaldo közelebb állhatna hozzám, Messi azonban még különlegesebb.

Ha a két csúcsgárdából még egy-egy játékost meg kellene nevezned, akiket leginkább elismersz, kiket jelölnél meg?
A Barcelonából Gerard Piquét, a Juventusból Leonardo Bonuccit mondanám.

A te játékstílusod melyikükére hasonlít inkább?
Egyikükre sem. Az enyém Thiago Silváéra – merem legalábbis remélni. Könnyeden, nyugodtan igyekszem takarítani.

 

Ha valaha találkozhatnál vele, mit mondanál neki?
Csak kérnék egy aláírást.

És ha kérdezhetnél is tőle valamit?
Talán azt kérdezném tőle, mi hajtja még mindig harminchat évesen? Mi viszi előre, hogy még mindig a legmagasabb szinten futballozik?

Szerinted mit válaszolna?
Nem tudom, ezért szeretném megkérdezni.

Téged mi inspirál?
Az Istenbe vetett hitem. A vallás mondhatni a legfontosabb része az életemnek, napjában többször is imádkozom. Az is előfordul, hogy hazatelefonálok és egy ghánai lelkipásztorral beszélgetek, további erőt merítve belőle.

A családodban nyilván ugyanolyan fontos a hit.
Hogyne, minden körülmények között megőrizzük. Az édesanyám négyéves koromban meghalt, de ott volt nekem a két lánytestvérem, és édesapám második házasságából a féltestvéreim.

Nyilván mindannyian büszkék rád.
A lánytestvéreim már csak fentről… Ebben az évben hunytak el, negyvenhárom, illetve negyvenkét évesen. Egyikük koronavírusban, a járványhelyzet miatt sajnos a temetésükre sem tudtam hazamenni.

Ennyi tragédia után sem rengett meg a hited soha?
Egy cseppet sem. Ő tudja, mi miért történik. Bármilyen csapás is érjen, száz százalékig hiszek Istenben. Néha nehéz, lelkileg keménynek kell lenni, de a hitem megőrzöm minden körülmények között.

Hogy miképpen viseld a próbatételeket, azt alighanem már tizenöt évesen meg kellett szoknod, amikor Olaszországba igazolva szinte gyerekként elkerültél a szülői házból.
Az otthoniakat egyszerre öntötte el a boldogság és szomorúság, összességében mégis jó szívvel engedtek el, mert Afrikában mindenki úgy gondolkodik, hogy Európa az esélyt kínálja, a jó lehetőséget a boldogulásra. Én pedig Olaszországban is azt csinálhattam, amit nagyon szeretek: futballoztam. Nem kellett nélkülöznöm odahaza sem, édesapám divattervező, megvolt mindenünk. A lehetőséggel viszont élnem kellett, amikor egy észak-itáliai torna után – amelyet megnyertünk a csapatommal, engem pedig a viadal legjobbjának választottak – a Vicenza megfigyelői azzal álltak elém: szeretnék, ha csatlakoznék hozzájuk.

Meglehetősen bizarr módon a Rómeó és Júlia Ifjúsági Torna nevet viselte az esemény.
Nem is nagyon tudtam akkor, hogy miért. Aztán elmagyarázták, hogy egy szerelmes történet hősei ők.

Ne aggódj, mi sem ismerjük tökéletesen a közép-afrikai irodalmat; hanem leánycsapatok is szerepeltek? Mert úgy még értenénk a névválasztást…
Nem, úgyhogy szerelmek sem szövődtek.

Te mikor estél bele a futballba?
Érdekes, mert tíz és tizenöt éves korom között csak az iskolában rúgtuk a labdát, de sehol sem voltam igazolt játékos. Tényleg nem tudom az okát. Talán a körülmények nem voltak olyanok Sunyaniban, ahonnan származom. Egy nap mindenesetre megkeresett a helyi D.C. United, hogy lenne egy csapat, amelyik elutazik Európába egy tornára, én pedig velük tarthatnék. Négy hetet edzettem az együttessel az útrakelés előtt, ebből lett aztán egy tizenkét éve tartó szerelem.

Ha nem is futballoztál versenyszerűen, idolod azért volt?
Igen, Michael Essien.

Olyan akartál lenni, mint ő?
Nem, csak tetszett a játéka. Én Thiago Silva akartam lenni azóta, hogy először megláttam Olaszországban játszani.

Milyen volt gyerekként egy egészen más világba csöppenni?
Egy ghánai csapattársammal együtt kerültünk Vicenzába, így azért könnyebb volt, és mindvégig jól éreztem magam. Először persze minden új volt: a klíma, az ételek, a szokások, de hamar alkalmazkodtunk. Nem mondom, hogy a téli hideget könnyen megszoktuk,, de azzal is megbirkóztunk.

Két és fél év után Szerbia felé vetted az irányt.
A Partizannal edzettem három hónapig, mégsem igazolhattam oda, mert az ügynökségemnek gondjai adódtak a ghánai klubbal, amelyikkel kiutaztam az olaszorszagi tornára. Menedzserirodát váltottam, így hiába egyezett meg a Partizan az előzővel, az új ügynökség a Vojvodinával állapodott meg. Így kerültem Újvidékre, fél évre. Nagyon fiatal voltam még, inkább a tapasztaltabb játékosok szerepeltek az első csapatban, amikor jött egy lehetőség, hogy az akkor második ligás Napredak Krusevacban folytassam. Én pedig belevágtam, ott szereztem magamnak nevet Szerbiában.

A Crvena Zvezda százezer eurót szánva rád szerződtetett 2017 januárjában – egy kiscsapatból kerültél az ország legnagyobb klubjába.
Megtiszteltetésnek vettem, hogy gondoltak rám, nem is hezitáltam. Láttak sokat játszani a Napredakban, ellenük is sokat futballoztam, tudták, mire vagyok képes, én pedig jól éreztem magam Belgrádban.

Másfél év után egy másik ország ugyancsak legnépszerűbb klubja hívott, és nagyon úgy fest, itt teljesedik be a karriered. Az EL-csoportszereplés után jön a BL-főtábla, ezt azért Napredakban, a szerb második vonalban aligha láttad megvalósulni.
Szó mi szó, nehezen tudtam volna elképzelni… De mindig is meg akartam mutatni magam a világnak, hogy mire vagyok képes, nap mint nap többet és többet igyekeztem elérni, persze nagyon távolinak tűnt az európai porond. A belgrádi csapattársaim mikor meghallották, hogy a Fradi érdeklődik irántam, biztattak, hogy menjek oda, jól ismerték, jókat mondtak róla, és én is elvégeztem a magam kis kutatómunkáját. Azt persze, hogy egy év elteltével máris az Európa Liga főtábláján szerepelhetek a Ferencvárossal, nem feltétlenül gondoltam, a BL-csoportkör pláne álomszerűnek tetszett, nem mintha ne ezért dolgoztunk volna mindvégig.

Szerhij Rebrov irányításával. Mi a titka?
Az, ahogy képes bennünket motiválni. Tudja jól, nagyon sokba kerülhet, ha egy gyengébbnek vélt rivális ellen kiengedünk, nem is hagyja. Nagyon alaposan felkészít bennünket az ellenfelekből, ez is egy nagyon fontos erénye.

Ultraszigorú?
Nem. Fegyelmet követel, hogy elvégezd a rád szabott feladatokat, de mindig tisztelettel szól hozzánk, így az kölcsönös. És tényleg remekül motivál, rendre hangoztatja, mi vagyunk a Ferencváros, gondoljunk arra, mit gyakoroltunk az edzéseken, és hogy annak a rengeteg munkának meglesz a gyümölcse.

Mi a Fradi legfőbb erénye?
A támadójátékunk. Hogy a villámgyors csatárainkkal rendre veszélyt tudunk teremteni.

Érdekes, mert sokan biztos a védőmunkát említették volna.
Az is lényeges, és a mester kétségtelenül remekül összerakta a csapatvédekezést.

És ha azon a bizonyos, egyelőre képzeletbeli találkozáson Thiago Silva azt kérdezné, „És mondd, Abraham, neked mi a legfőbb erényed?”, mit felelnél?
Az egy-egy elleni játék, hogy nem olyan könnyű elvinni mellettem a labdát.

Messinek és Ronaldónak sem lesz az?
Igyekszem bebizonyítani. Csak legyek ott a pályán.

forrás és további érdekességek: bunteto.com

 www.ullo129.hu