Született zseni volt, mindent tudott a labdával, természete viszont
finoman fogalmazva sem volt simulékony. Amikor az 1968-as olimpia
megkezdése előtt elhagyta a magyar csapatot, a futballt kedvelők
elkeseredését váltotta ki, később külföldön folytatta karrierjét. Varga
Zoltán január elsején lett volna 75 éves.
„Én úgy éltem, hogy nem voltam tekintettel semmire, mindig csak
azt tettem, amit jónak láttam, se számításból, se tapintatból ezen nem
változtattam. Ami jót tettem, azt természetesen tettem, így, ha volnának
is valami érdemeim, azokat nem tartom számon.”
Varga Zoltán írta ezeket a sorokat Valahogy mindig félúton című önéletrajzi írása mellé, elé.
Szülőhelyén, Válon kisgyerekként a Dreher-kastély környékén egy-egy barangolás jelentett neki élményt, Budapestre költözve a Veres Pálné utcai lakás szomszédságában lévő Károlyi-kertben a futballban talált örömet. A focizó srácokat körülállók szájából nem egyszer hangzott el: „Ő a kis Puskás. Úgy játszik, mint Öcsi!” Egy ideig rajta is ragadt a név, de ami fontosabb, ott sajátította el azt a cselt, amelyet a Herthában csapattársai szájtátva néztek: a guruló labda irányát futtából, villámgyors bokamozdulattal 180 fokkal fordította meg, majd utánaeredt.
Szüleivel kapcsolatban az önéletrajzában tesz utalást rá, nem biztos benne, hogy a valahol Sztálingrád környékén katonáskodó Varga Ferenc az édesapja. A feltételezését megerősítve látta, hogy a családban egyetlenként neki volt hirtelenszőke haja, ebből akár feltételezhető, hogy a visszavonuló német csapatok egyik katonája lenne az édesapja. Hogy ezért vagy másért, az öttagú család nem élt harmóniában, Varga Zoltán 18 évesen a Fradi klubházába költözött, ahol a nála egy évvel idősebb Horváth László volt a szobatársa. A remek labdaérzékű és kimagasló játékintelligenciával megáldott srácra hamar felfigyeltek, 1961. július 30-án, már 16 évesen bemutatkozott az FTC felnőttcsapatában (FTC–Csepel 1:1). „Voltak jó, de gyengébb pillanatai is” – írta a Népsport. Edzője, Mészáros József később nem véletlenül mondta, hogy „abban az időben ő volt az egyetlen profi módra élő és készülő magyar éljátékos”. Tény, tudatosan fejlesztette a bal lábát, súlyzózott.
Már az 1963-ban aranyérmes együttesben gyökeret vert, rá egy évre az Eb bronzmérkőzésén a dánok ellen bemutatkozott a válogatottban, 1965. április 21-én VVK-meccsen Bilbaóban hatalmas gólt lőtt.
Bartus László Varga Zoli disszidál című könyvében megemlíti, hogy a találkozót a helyszínen megnéző Puskás Ferenc a meccs után azt mondta Albertnek: „Te vagy az Albert? Azt hittem, jobb játékos vagy!”, viszont Vargához fordulva dicsért: „Öcsi, te jó voltál!” Olyannyira jó volt, hogy az Inter elleni BEK-mérkőzések után Helenio Herrera edző szólt az olasz klubnak dolgozó menedzsernek, Solti Dezsőnek, hogy szerezze meg Vargát. Az Ú. Dózsa elleni rangadón (1967. április 16., 3:0) olyan jól ment neki, hogy megihlette az író Esterházy Pétert: „...amikor Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt”.
Szeptember 10-én a Honvéd ellen két gólt szerzett, „minden megmozdulás veszélyt jelentett a kapura”, a Zaragoza ellen (3:0) „nagyon bátor, harcos volt”. A következő idényben a Szegednek és a Tatabányának is négy gólt vágott, 1968. szeptember 7-én az ő szabadrúgásgóljával verte meg a Fradi a Honvédot 1:0-ra. Ez volt az utolsó hazai rangadója, majd Mexikóvárosban elhagyta az olimpiai együttest.
Még disszidálása előtt, a május 11-én 3:0-ra elvesztett szovjet–magyart követően nyilatkozott a Népsportban: „Egy-két csatár pedig egyenesen a legjobb úton jár ahhoz, hogy koravén primadonnává váljon. Előttük mindenki behódol. A pályán és az életben is nyugodtan követelőzhetnek anélkül, hogy ők adnának valamit, és – sehol sem merik őket kiállítani!”
Az utalás nyilvánvalóan
Albert Flóriánra vonatkozott, mi több, később a távozásának okait
tudakoló kérdésekre ezt válaszolta: „Albert miatt disszidáltam! De nem Albertre haragszom!” Albert a Labdarúgás hasábjain válaszolt: „…Zoli
nem akar másodhegedűs lenni, én meg nem akarok prímás lenni. (…)
Ilyesmi a pályán dől el, (…) mérkőzés közben tudjuk csak meg, hogy ki a
főhős. Meg kell harcolni érte. Bennem nincs Varga-ügy. Egyszer meg
kellene kérdezni Zolit, benne él-e Albert-ügy.” E cikknek nem
feladata elemezni a kialakult helyzetet, ám érdemes idézni N. Pál József
Varga-sors – magyar sors? című írásából (Kortárs, 2009/3): „Míg
Albert elfogadta a közeget, igazodott hozzá (…), alighanem jól is érezte
magát benne, addig Vargának a bőre viszketett tőle (…), míg az
aranylabdássá lett játékost a dicsvágy, addig a fiatalabb társát a
becsvágy vezérelte inkább. E két felfogás kizárta egymást, noha nem volt
politikai vonzatuk…”
Az viszont tény, hogy Vargára korábban „politikailag” is odafigyeltek: ügynökök jelentettek róla, többek között azt, hogy az 1966-os vb-n a sérülése nem volt annyira súlyos, azért kellett hamarabb hazatérnie, mert tartottak tőle, hogy Solti behálózza. Sőt, egy 1968-ban keltezett besúgás a jobbösszekötőt a szembenállás szimbólumaként jellemezte. Nem véletlen, hogy október 14-én a Népsport így kommentálta az ország elhagyását: „Varga Zoltán megszegte olimpiai esküjét, hűtlenné vált hazájához és sportbarátaihoz. Cselekedete méltatlan magyar sportolóhoz és állampolgárhoz. Varga Zoltán magatartása minden becsületesen gondolkodó ember őszinte felháborodását váltja ki.”
A belga Standard Liege-nél edzett, de a magyar szövetség nyomására az UEFA két évre eltiltotta. Ezt követően 1970. november 7-én mutatkozott be a Herthában a bajnok Mönchengladbach ellen 4–2-re megnyert berlini mérkőzésen, a negyedik berlini gólt Varga szerezte a nagyrészt miatta összesereglő 85 ezer néző előtt. Nem véletlen, hogy amikor Dárdai Pál a nyugat-berlini klubban futballozott, egy öreg szertáros említette neki, nem látott még olyan játékost az Olimpiai Stadionban, aki úgy lőtt volna kapura, mint Varga Zoltán. Ám Berlin felett nem volt mindig kék az ég: az 1970–1971-es bajnokságban a kiesés ellen harcoló Kickers Offenbach vezetői megkeresték a Hertha-futballistákat, 10 ezer márkát ajánlva, hogy verjék meg az ugyancsak a bentmaradásért küzdő Arminia Bielefeldet. Igen ám, de a bielefeldiek 15 ezret dobtak be, hogy a Hertha ne hajtson ellenük. A berliniek elkövettek egy nagy hibát, az Arminia feltételeit elmondták az ajánlatot tevő Offenbach elnökének, aki magnóra vette a telefonbeszélgetést. S miután az Offenbach kiesett, nyilvánosságra is hozta.
A Hertha-játékosokat eltiltották, Vargát élete végéig. Ő viszont beperelte az NSZK szövetségét, mondván, gólt akart rúgni – egy szabadrúgása az egyik kapufáról a másikra vágódott, de a labda nem befelé, hanem kifelé pattant, a következő lehetőségnél társai arrébb is lökdösték, nehogy belője… –, mire az volt a válasz, van ő akkora klasszis, hogy szándékosan képes eltalálni a kapufát. Végül kompromisszum született: noha bizonyítottnak találták, hogy a Hertha egész együttese benne volt a bundában, a szövetség jogilag kifogásolható módon tiltotta el örökre, ezért abban maradtak, hogy az életfogytig eltiltást visszavonják, viszont távozzon.
Franciaország felé vette az irányt, a Nimes-mel szóban megállapodott, majd az Olympique Marseille-jel írásban is, s mivel a helyi szabályok elismerték a szóbeli egyezséget, kitiltották a francia bajnokságból. Az Aberdeen következett, s noha csak egy idényt húzott le a skótoknál, 2003-ban a klub centenáriumának alkalmából összeállított legjobb tizenegybe beszavazták. Továbbállt, az Ajax igazolta le 1973-ban, nem titkoltan a Barcelonába távozó Johan Cruyff utódjának. Ám a vb előtti idényben a holland válogatott szövetségi kapitánya, Rinus Michels arra kérte a klubedzőket, lehetőleg a kerettagokat szerepeltessék, s az Ajaxban nyüzsögtek a kiszemeltek. Varga viszont türelmetlen volt, a Borussia Dortmundhoz távozott. A csapat vele feljutott a Bundesliga I-be, de 1976-ban bizonyos Otto Rehhagel lett az edző: ő még kaiserslauterni futballistaként egy meccsen szétrúgta Vargát, aki ezért feljelentette – el lehet képzelni, edzőként mennyit játszatta… Következő tavasszal a 31 éves Varga Augsburgba távozott, de futballistaként, majd a kölni főiskola edzői diplomájával a zsebében sem alkotott maradandót, később biztosítási ügynökként kereste kenyerét.
Közben azért haza-hazalátogatott, először 1983-ban, ebben Szepesi György is segítette. Aztán amikor 1996-ban Novák Dezsőt felállították az FTC kispadjáról, Furulyás János szakosztályelnök kitalálta Vargát – már csak azért is, nehogy ismét Nyilasi Tibor üljön le a kispadra. Kinevezték, ám személye megosztotta a zöld-fehéreket. Nem véletlenül mondta róla a közelmúltban elhunyt Szivós István, az FTC akkori ügyvezetője. „Aki tíz emberből kilenccel néhány nap alatt rossz viszonyba kerül, annak azért el kellene addig jutnia, hogy egyszer magába nézzen.”
Ám az igazi tragédia az, hogy egy baráti futballmérkőzésen, 2010. április 9-én elhunyt.
...
Született: 1945. január 1., Vál
Elhunyt: 2010. április 9., Budapest
Klubjai játékosként: Ferencváros (1961–1968), Standard Liege (1968), Hertha (1970–1972), Aberdeen (1972–1973), Ajax (1973–1974), Borussia Dortmund (1974–1976), Augsburg (1976–1977), Gent (1977)
Válogatottság/gól: 12/2
Eredményei játékosként: olimpiai bajnok (1964), Eb-3. (1964), VVK-győztes (1965), 4x magyar bajnok (1963, 1964, 1967, 1968)
Klubjai edzőként: Borussia Dortmund (1977–1983, játékos-edző), MTV Ingolstadt (1983), MSV München (1991–1993), Ferencváros (1996–1997), Kispest-Honvéd (1997), Dunaferr (1998–1999), Diósgyőr (2000), Győri ETO (2001, 2003, szakmai igazgató)
Eredményei edzőként: bajnoki 3. (1997)
Thúry Gábor - www.nso.hu
Varga Zoltán írta ezeket a sorokat Valahogy mindig félúton című önéletrajzi írása mellé, elé.
Szülőhelyén, Válon kisgyerekként a Dreher-kastély környékén egy-egy barangolás jelentett neki élményt, Budapestre költözve a Veres Pálné utcai lakás szomszédságában lévő Károlyi-kertben a futballban talált örömet. A focizó srácokat körülállók szájából nem egyszer hangzott el: „Ő a kis Puskás. Úgy játszik, mint Öcsi!” Egy ideig rajta is ragadt a név, de ami fontosabb, ott sajátította el azt a cselt, amelyet a Herthában csapattársai szájtátva néztek: a guruló labda irányát futtából, villámgyors bokamozdulattal 180 fokkal fordította meg, majd utánaeredt.
Szüleivel kapcsolatban az önéletrajzában tesz utalást rá, nem biztos benne, hogy a valahol Sztálingrád környékén katonáskodó Varga Ferenc az édesapja. A feltételezését megerősítve látta, hogy a családban egyetlenként neki volt hirtelenszőke haja, ebből akár feltételezhető, hogy a visszavonuló német csapatok egyik katonája lenne az édesapja. Hogy ezért vagy másért, az öttagú család nem élt harmóniában, Varga Zoltán 18 évesen a Fradi klubházába költözött, ahol a nála egy évvel idősebb Horváth László volt a szobatársa. A remek labdaérzékű és kimagasló játékintelligenciával megáldott srácra hamar felfigyeltek, 1961. július 30-án, már 16 évesen bemutatkozott az FTC felnőttcsapatában (FTC–Csepel 1:1). „Voltak jó, de gyengébb pillanatai is” – írta a Népsport. Edzője, Mészáros József később nem véletlenül mondta, hogy „abban az időben ő volt az egyetlen profi módra élő és készülő magyar éljátékos”. Tény, tudatosan fejlesztette a bal lábát, súlyzózott.
Már az 1963-ban aranyérmes együttesben gyökeret vert, rá egy évre az Eb bronzmérkőzésén a dánok ellen bemutatkozott a válogatottban, 1965. április 21-én VVK-meccsen Bilbaóban hatalmas gólt lőtt.
Bartus László Varga Zoli disszidál című könyvében megemlíti, hogy a találkozót a helyszínen megnéző Puskás Ferenc a meccs után azt mondta Albertnek: „Te vagy az Albert? Azt hittem, jobb játékos vagy!”, viszont Vargához fordulva dicsért: „Öcsi, te jó voltál!” Olyannyira jó volt, hogy az Inter elleni BEK-mérkőzések után Helenio Herrera edző szólt az olasz klubnak dolgozó menedzsernek, Solti Dezsőnek, hogy szerezze meg Vargát. Az Ú. Dózsa elleni rangadón (1967. április 16., 3:0) olyan jól ment neki, hogy megihlette az író Esterházy Pétert: „...amikor Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt”.
Szeptember 10-én a Honvéd ellen két gólt szerzett, „minden megmozdulás veszélyt jelentett a kapura”, a Zaragoza ellen (3:0) „nagyon bátor, harcos volt”. A következő idényben a Szegednek és a Tatabányának is négy gólt vágott, 1968. szeptember 7-én az ő szabadrúgásgóljával verte meg a Fradi a Honvédot 1:0-ra. Ez volt az utolsó hazai rangadója, majd Mexikóvárosban elhagyta az olimpiai együttest.
Még disszidálása előtt, a május 11-én 3:0-ra elvesztett szovjet–magyart követően nyilatkozott a Népsportban: „Egy-két csatár pedig egyenesen a legjobb úton jár ahhoz, hogy koravén primadonnává váljon. Előttük mindenki behódol. A pályán és az életben is nyugodtan követelőzhetnek anélkül, hogy ők adnának valamit, és – sehol sem merik őket kiállítani!”
Az viszont tény, hogy Vargára korábban „politikailag” is odafigyeltek: ügynökök jelentettek róla, többek között azt, hogy az 1966-os vb-n a sérülése nem volt annyira súlyos, azért kellett hamarabb hazatérnie, mert tartottak tőle, hogy Solti behálózza. Sőt, egy 1968-ban keltezett besúgás a jobbösszekötőt a szembenállás szimbólumaként jellemezte. Nem véletlen, hogy október 14-én a Népsport így kommentálta az ország elhagyását: „Varga Zoltán megszegte olimpiai esküjét, hűtlenné vált hazájához és sportbarátaihoz. Cselekedete méltatlan magyar sportolóhoz és állampolgárhoz. Varga Zoltán magatartása minden becsületesen gondolkodó ember őszinte felháborodását váltja ki.”
A belga Standard Liege-nél edzett, de a magyar szövetség nyomására az UEFA két évre eltiltotta. Ezt követően 1970. november 7-én mutatkozott be a Herthában a bajnok Mönchengladbach ellen 4–2-re megnyert berlini mérkőzésen, a negyedik berlini gólt Varga szerezte a nagyrészt miatta összesereglő 85 ezer néző előtt. Nem véletlen, hogy amikor Dárdai Pál a nyugat-berlini klubban futballozott, egy öreg szertáros említette neki, nem látott még olyan játékost az Olimpiai Stadionban, aki úgy lőtt volna kapura, mint Varga Zoltán. Ám Berlin felett nem volt mindig kék az ég: az 1970–1971-es bajnokságban a kiesés ellen harcoló Kickers Offenbach vezetői megkeresték a Hertha-futballistákat, 10 ezer márkát ajánlva, hogy verjék meg az ugyancsak a bentmaradásért küzdő Arminia Bielefeldet. Igen ám, de a bielefeldiek 15 ezret dobtak be, hogy a Hertha ne hajtson ellenük. A berliniek elkövettek egy nagy hibát, az Arminia feltételeit elmondták az ajánlatot tevő Offenbach elnökének, aki magnóra vette a telefonbeszélgetést. S miután az Offenbach kiesett, nyilvánosságra is hozta.
A Hertha-játékosokat eltiltották, Vargát élete végéig. Ő viszont beperelte az NSZK szövetségét, mondván, gólt akart rúgni – egy szabadrúgása az egyik kapufáról a másikra vágódott, de a labda nem befelé, hanem kifelé pattant, a következő lehetőségnél társai arrébb is lökdösték, nehogy belője… –, mire az volt a válasz, van ő akkora klasszis, hogy szándékosan képes eltalálni a kapufát. Végül kompromisszum született: noha bizonyítottnak találták, hogy a Hertha egész együttese benne volt a bundában, a szövetség jogilag kifogásolható módon tiltotta el örökre, ezért abban maradtak, hogy az életfogytig eltiltást visszavonják, viszont távozzon.
Franciaország felé vette az irányt, a Nimes-mel szóban megállapodott, majd az Olympique Marseille-jel írásban is, s mivel a helyi szabályok elismerték a szóbeli egyezséget, kitiltották a francia bajnokságból. Az Aberdeen következett, s noha csak egy idényt húzott le a skótoknál, 2003-ban a klub centenáriumának alkalmából összeállított legjobb tizenegybe beszavazták. Továbbállt, az Ajax igazolta le 1973-ban, nem titkoltan a Barcelonába távozó Johan Cruyff utódjának. Ám a vb előtti idényben a holland válogatott szövetségi kapitánya, Rinus Michels arra kérte a klubedzőket, lehetőleg a kerettagokat szerepeltessék, s az Ajaxban nyüzsögtek a kiszemeltek. Varga viszont türelmetlen volt, a Borussia Dortmundhoz távozott. A csapat vele feljutott a Bundesliga I-be, de 1976-ban bizonyos Otto Rehhagel lett az edző: ő még kaiserslauterni futballistaként egy meccsen szétrúgta Vargát, aki ezért feljelentette – el lehet képzelni, edzőként mennyit játszatta… Következő tavasszal a 31 éves Varga Augsburgba távozott, de futballistaként, majd a kölni főiskola edzői diplomájával a zsebében sem alkotott maradandót, később biztosítási ügynökként kereste kenyerét.
Közben azért haza-hazalátogatott, először 1983-ban, ebben Szepesi György is segítette. Aztán amikor 1996-ban Novák Dezsőt felállították az FTC kispadjáról, Furulyás János szakosztályelnök kitalálta Vargát – már csak azért is, nehogy ismét Nyilasi Tibor üljön le a kispadra. Kinevezték, ám személye megosztotta a zöld-fehéreket. Nem véletlenül mondta róla a közelmúltban elhunyt Szivós István, az FTC akkori ügyvezetője. „Aki tíz emberből kilenccel néhány nap alatt rossz viszonyba kerül, annak azért el kellene addig jutnia, hogy egyszer magába nézzen.”
Ám az igazi tragédia az, hogy egy baráti futballmérkőzésen, 2010. április 9-én elhunyt.
...
Született: 1945. január 1., Vál
Elhunyt: 2010. április 9., Budapest
Klubjai játékosként: Ferencváros (1961–1968), Standard Liege (1968), Hertha (1970–1972), Aberdeen (1972–1973), Ajax (1973–1974), Borussia Dortmund (1974–1976), Augsburg (1976–1977), Gent (1977)
Válogatottság/gól: 12/2
Eredményei játékosként: olimpiai bajnok (1964), Eb-3. (1964), VVK-győztes (1965), 4x magyar bajnok (1963, 1964, 1967, 1968)
Klubjai edzőként: Borussia Dortmund (1977–1983, játékos-edző), MTV Ingolstadt (1983), MSV München (1991–1993), Ferencváros (1996–1997), Kispest-Honvéd (1997), Dunaferr (1998–1999), Diósgyőr (2000), Győri ETO (2001, 2003, szakmai igazgató)
Eredményei edzőként: bajnoki 3. (1997)
Thúry Gábor - www.nso.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése