Az olimpiát is megjárt védő karrierjét meghatározták érzelmi alapon hozott döntései.
Dragóner Attila a futballban nőtt fel, és a mai napig benne él. Játékosként a Ferencvárossal két bajnoki címet és két Magyar Kupát nyert, a portugál Guimaraessel szerepelt az UEFA-kupa csoportkörében, a magyar válogatottal pedig az 1996-os atlantai olimpián. Utolsó meccsén góllal búcsúzott, majd szinte azonnal edző, sportvezető lett belőle. A Zalaegerszeg sportigazgatójaként lerakta az alapjait a Magyar Kupa-győztes csapatnak, de a májusi finálé idején Dragóner Attila már nem állt a klub alkalmazásában. Amíg a következő feladat megtalálja, addig is szoros szálak fűzik a labdarúgáshoz, hiszen két fia is követi őt a futballpályán.
– Nagyon szokatlan lehet, hogy jelenleg nincs közvetlen feladata a labdarúgás világában.
–
Valóban, hiszen miután az utolsó meccsemen az utolsó labdaérintésemmel
gólt szerezve lezártam a labdarúgó-pályafutásomat, hamar leültem a
ferencvárosi klubvezetőkkel, Kubatov Gáborral, Nyíri Zoltánnal és Orosz
Pállal, s elmondtam nekik, hogy a fiatalokkal szeretnék foglalkozni –
idézte fel lapunknak Dragóner Attila. – Öt évig vezettem a Fradi
utánpótlását, amely irgalmatlanul nehéz helyzetből lépegetett akkor
előre, két évig az egyik korosztálynak a vezetőedzője is voltam. Utána
jött a következő ötéves időszak Soroksáron, ahol a labdarúgás gazdasági,
vezetési struktúráját is megismertem. A Ferencváros és a Soroksár
kapcsolata révén meg volt szabva, hogy minél több fiatalnak lehetőséget
találjunk az elérhető legmagasabb szinten a játékra. Amikor jött a
zalaegerszegi lehetőség, könnyebbséget jelentett, hogy jól ismertem a
mezőnyt, benne nagyon sok fiatal játékost. A ZTE-nél sportigazgatóként
is abban hittem, hogy előremutató munkát tudunk végezni. Sajnos ez az
együttműködés az idény lezárulta előtt véget ért.
– Hogyan várja a következő feladatot?
–
Játékosként pozitív őrültnek is hívtak, annyira imádtam a futballt és a
győzelmet, a szívemet-lelkemet kitettem a pályára. Ez most is így van.
Az érzelmeim sok mindenen átsegítenek, de a szenvedély mellett immár ott van a tapasztalat és a szakmai tudás.
Megcsináltam az edzői licenceket, egyetemi diplomám van, egy hónapja végeztem a Double Pass sportigazgatói képzésén. Folyamatosan képzem magamat, legyen szó külföldi tanulmányutakról vagy az iskolapadról, s az eddigi munkám során rengeteget tanultam a vezetőktől, az ellenfelektől, az ügynököktől és a játékosoktól is arról, hogy mit hogyan csináljak vagy éppen hogyan ne csináljak.
A kezdetektől az olimpiáig
– Hogyan kezdődött a kapcsolata a labdarúgással?
–
Egészen kiskoromban zoknikat gyúrtam össze, azt rugdostam labda
helyett. Édesapám is labdarúgó volt, az ő révén beleszerettem, s mivel a
Havanna-lakótelepen nőttünk fel, értelemszerű döntés volt, hogy a
látótávolságon belüli Honvédban kezdjem el a pályafutásomat. A mai napig
jó érzéssel tölt el, hogy milyen baráti közösségben nőttem fel ott.
– Mégsem ott futott be, a felnőttpályafutása elejét a kölcsönadások jellemezték.
–
Kisebb pofonként éltem meg, hogy nem tudtam a Honvéd felnőttcsapatába
bekerülni, de erős voltam, hittem magamban. A Sopron színeiben az NB
I-ben játszottam, tizennyolc évesen elkerültem Budapestről. Aztán
Stadler úr kivásárolt a szerződésemből, ott töltöttem Sándor István
kezei alatt két nagyon hasznos évet. Közben kijutottam az atlantai
olimpiára, a felnőttválogatottban is bemutatkoztam, majd kölcsönvett a
Mezey György, Dajka László, Bognár György irányította BVSC. Ott
összehozott a sors Simon Tiborral, s ezután teljesült a nagy álom, 1997
nyarán kerültem a Ferencváros kötelékébe.
– Az olimpián gyorsan átsiklott, pedig ötkarikás játékokon azóta sem játszhatott magyar labdarúgó. Milyen élmény volt?
–
Libabőrös leszek, ha az egész selejtezősorozatra gondolok, ahogy
összekovácsolódott a társaság Dunai Antal vezetésével, a technikai
hátteret Magyar Zoltán rakta össze. Az a csapat gyakorlatilag együtt
nőtt föl, sok korosztályon keresztül ismertük egymást, mindenki
egyszerre robbant be az NB I-be. Anti bá úgy tudta terelni a keretet,
hogy a selejtezősorozatban a topon voltunk, miközben szinte az összes
barátságos mérkőzést elveszítette a csapat. A skótok elleni hazai, hóban
megnyert meccs fantasztikus élmény, ahogy a további epizódok is
megvannak az ember fejében. A téli edzőtábor a Kanári-szigeteken, az
olimpiai falu… A csapat hetven-nyolcvan százaléka több éven keresztül
együtt szilveszterezett, nagyon jól összekovácsolódtunk, emberileg is
összhangban voltunk. A szerencse is mellénk állt, kivéve talán magát az
atlantai olimpiát. Az első meccsen a későbbi győztes Nigéria ellen
teljesen kiegyenlített meccset vesztettünk el Kanu villanása miatt.
Utána a Ronaldo-, Bebeto-féle brazil válogatott
ellen a hajrábeli kiállításig jól tartottuk magunkat, a japán meccsről
meg ne is beszéljünk, a kilencvenedik percen túl kaptunk két gólt, így
lett vereség abból a mérkőzésből.
Dragóner Attila: Ferencváros és külföld
– Visszatérve a klubokhoz: Kispesten is kimutatta, hogy idővel a Ferencvárosba vágyik?
–
Nem rágódtam ezen. Nekem meghatározó élmény volt, hogy gyerekkoromban a
nagypapám kivitt egy Ferencváros–MTK mérkőzésre, az Üllői útra. Utána
bérletessé váltam, a serdülő évek végén, az ifista évek elején délelőtt a
Honvédban játszottam, este mentem ki a Fradi-meccsre, és más is járt
hasonló cipőben a csapatból.
A foci szeretete volt a meghatározó, reggel az iskolában fociztunk, utána edzés előtt is kimentünk a pályára, hazafelé megálltunk, a lakótelepen a falra rugdostuk a labdát, hogy tanuljunk rüszttel egyeneset rúgni, majd a hét vége is a fociról szólt.
– A ferencvárosi valóság olyan volt, mint az előre elképzelt álom?
–
Hihetetlen érzés volt, hogy az első perctől elfogadott a közönség,
pályafutásom végéig érezhető volt a támogatása. Ezt próbáltam visszaadni
a pályán nyújtott teljesítményemmel, és ’97-től gyakorlatilag nem volt
kérdés, hogy a Fradiban fogom befejezni a pályafutásomat, igaz, közben
volt két külföldi kitérő.
– Hogyan jött a németországi lehetőség?
–
Nagyon gyorsan. Egy éve voltam a Fradiban, s a nyáron nehéz helyzetbe
kerülhetett volna a klub, ha nem értékesít játékosokat. Horváth Ferenc,
Hajdu Attila és én voltam, akikből pénzt csinált a Fradi. Talán nem
voltam kész arra, hogy belevágjak, a fiam három hónapos volt, ráadásul a
kölni időszak eleje a nyelvtudás hiánya miatt is nehéz volt. A második
évben már minden szempontból jobban ment, sok tudást szívtam magamba
Németországban a profizmusról, az alázatos hozzáállásról.
– A portugál élvonalban, a Guimaraesben töltött két év alatt volt a csúcson?
–
Kiegyensúlyozott volt az életem, minden adott volt, hogy jó
teljesítményt nyújtsak, tényleg tudtam a futballra koncentrálni. Az első
idényem végén bekerültem az év álomcsapatába is, ami tele volt a
Benfica és a Porto játékosaival, a második szezonomban az UEFA-kupa
csoportkörében játszottunk, többek között a későbbi győztes Sevilla
ellen. Azt hiszem, kijelenthető, hogy akkor voltam futballpályafutásom
csúcsán.
– A válogatottban mégsem ekkor volt alapember, hanem a 2004-es Európa-bajnokság selejtezősorozatában.
–
Huszonnyolcszor játszottam a válogatottban, nagyjából kétszer ennyiszer
ültem végig a cserepadon, akár lehetett volna hatvan-hetven körüli is
az a szám. Sajnálom, hogy a Gellei Imre vezette társaság nem tudott
legalább pótselejtezőt játszani. Akkor még csak tizenhat csapat jutott
ki az Eb-re, a csoportból kiemelkedő svédek otthonában döntetlent
játszottunk, ha Lettországban nyerünk, akkor megvan a második hely,
sajnos nem sikerült. Nagyon jó válogatott volt, de abban az időben az
volt az elfogadott, hogy minden selejtezősorozat után, kétévente
lecseréltek mindenkit azzal az indokkal, hogy ezek alkalmatlanok. Így
nem lehet építkezni, nem lehet lefektetni az alapot, és azt mondani,
hogy kész a ház. Be kell építeni a tervek szerint az ablakot, azt ajtót,
és akkor épül mindebből ház, amikor a tetőt is befejezik.
A türelem abban az időben nem volt jellemző a válogatott szintjén, más volt a megítélése a csapatnak, mint most, de így is minden egyes válogatottban eltöltött percemre büszke vagyok.
– Mindkét külföldi időszaka kieséssel ért véget, mindkétszer hazatért a Ferencvárosba. Nem volt lehetősége légiósként folytatni?
–
Amikor Németországban a Köln kiesett, akkor egyértelműen haza akartam
jönni. Portugáliában lett volna lehetőségem maradni másik csapatnál, de
úgy döntöttem, hogy hazajövök a Fradiba. Nem sokkal később kizárták a
Ferencvárost. Sok minden megfordult a fejemben, tudtam, hogy ha NB II-be
jövök haza, akkor a válogatott szempontjából elvágom magam előtt az
utat. Érzelmi döntést hoztam, ha már egyszer úgy gondoltam, hogy
hazajövök, ezen a kizárás miatt sem akartam változtatni. Akkor dőlt el
magamban, hogy én már a Fradiban fogom eltölteni minden hátralévő
labdarúgópercemet. Sajnos nem sikerült azonnal a visszatérés, három évig
a másodosztályban játszottunk, amikor pedig visszakerültünk az
élvonalba, elszakadt az Achilles-ínam.
– A három NB II-es idény alatt nem fordult meg a fejében, hogy rosszul döntött?
–
Sokan mondják, hogy semmit nem bántak meg, mindent ugyanúgy
csinálnának. Az én esetemben ez nem így van, bizonyos helyzetekben
jobban jártam volna, ha higgadt fejjel döntök, de azt soha nem bántam
meg, hogy akkor visszatértem a Ferencvárosba, hihetetlen szeretetet
tapasztaltunk meg azokban a nehéz években. Általában érzelmi alapon
döntöttem el, hová igazolok. Vezetőként is olyan ajánlatot fogadok el,
amiről tudom, hogy ezer százalékon égve, szenvedéllyel tudom csinálni,
mert máshogyan nekem nem megy.
Kiállítások és gólok
– Említi a higgadt fejet, korábban pozitív őrültként is jellemezte magát. Volt ebből fakadóan problémája pályafutása során?
–
Volt egy-két buta kiállításom, amelyek mai szemmel nézve teljesen
feleslegesek voltak. A pályán csak a győzelem lebegett a szemem előtt,
visszanézve én is meglepődtem, hogy mit műveltem. Az egyik edzőm egy
mérkőzés után aggódva kérdezte a feleségemet, hogy Attila nagyon
agresszív otthon, esetleg bántja is? A feleségem megnyugtatta: ahogy
kijövök az öltözőből, kenyérre lehet kenni.
– Védő létére
viszonylag sok gólt szerzett, ahogy már említette, így is tudta lezárni a
pályafutását. Hogyan alakult ki a gólérzékenysége?
– A sors
is alakította, hiszen fiatalon voltam támadó is. Bár az utolsó gólomat –
amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak és a klubnak is – épp lábbal
szereztem, legtöbbször fejjel, pontrúgás után voltam eredményes.
Gyerekkoromban volt egy-két agyrázkódásom, ami miatt nekem duplaannyiba
került megtanulnom, hogy ne a fejem búbjával, hanem a homlokom megfelelő
részével fejeljek, és így megelőzzem, hogy kéthavonta agyrázkódásom
legyen. A rengeteg gyakorlásnak köszönhetően a fejelés az erősségem
lett.
– Ma már máshogy állnak a fejelés tanulásához, Angliában például tizenkét éves kor alatt tiltott az edzésen a fejelés.
–
Sokat változott a futball. Mi földes, salakos pályán játszottunk,
felnőttlabdával. Ha megszívta magát vízzel, a súlya közelebb állt a
medicinlabdáéhoz. Ma már a gyerekek kisebb labdákat, az utánpótlásban
gumilabdát is használnak, adott a felkészültség ahhoz, hogy szép
fokozatosan tanulhassanak bele a gyerekek a fejelésbe.
– Két fia is futballozik. Mennyire látja fiatalkori önmagát bennük?
–
Az idősebb, Filip, a Ligakupában bemutatkozott a Ferencvárosban,
tizenhét évesen elkerült otthonról Nyíregyházára, ott szokott bele a
felnőtt futballba. Játszott az NB I-ben is, jelenleg az NB II-es
Soroksár tagja. A kisebbik, Áron második éve Olaszországban játszik, az
Empoli akadémiáján, most került oda, hogy egész közel van Serie A-s
csapathoz. Ő védő, ugyanúgy. mint én, ugyanazokkal a
személyiségjegyekkel, ugyanolyan őrülten imádja a győzelmet, kemény,
határozott, nagyon jól fejel. De fontos, hogy meglegyen a saját
személyiségük, a saját akaratuk, amivel ki tudják maguknak vívni, hogy
magas szintre jusson el a pályafutásuk. Apai szívvel szorítok nekik, s
ha nehézségbe ütköznek, mögöttük vagyok.
– Saját játékos-pályafutását teljesnek érzi?
–
Jó lett volna BL-t nyerni… A viccet félretéve, abban az időszakban,
amelyben az én korosztályom felnőtt, én kihoztam a pályafutásomból, amit
lehetett. Sokat köszönhetek annak, hogy az érzelmeimre hallgattam, és
hogy családcentrikus környezetben nőhettem fel. A testvéreimmel és a
szüleimmel a mai napig rendszeresen összejárunk a hétvégéken, ez a
családi közeg nagyon sokat segített abban, hogy ne veszítsem el az
identitásomat, tudjam, mikor kell az akaratomat érvényesíteni, mikor
kell alázatosan viselkedni, mikor kell karaktert mutatni. Az élet is sok
mindenre megtanított, de a családi kötelék kulcsfontosságú volt.
Borítókép: Dragóner Attilának az álma teljesült azzal, hogy a Ferencváros játékosa lehetett (Fotó: Mirkó István)
Koczó Dávid - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése